Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom
pont. A „fejlődési” sor végén álló esztétikailag tételezett irodalomfelfogás az irodalom eredeti funkcióinak megdöbbentő redukálódásával járt együtt. Igen érdekes tanulságokkal járhat az, ha az irodalomfogalom előbbi metamorfózisát párhuzamba állítjuk a nemzeti irodalom és a világirodalom kialakulásával és jelentésmódosulásával. Noha a „gesunder Menschenverstand” problémátlannak tekinti a két fogalmat, valójában nagyonis problematikus mindkét jelenség. Az előbbiről kiderül, hogy számos népnek, esetleg földrésznek nem egyértelműsíthető az ún. nemzeti irodalma, vagyis föltehetően a nemzetté válás folyamatában utólag teremt mindegyik nép magának saját irodalmat is, s ahol a nemzetté válás túl kései vagy nagyon problematikus, ott az irodalom korábbi fejleményei nehezen illeszthetők bele egy véletlenszerűen létrejött politikai alakulat öntőformájába (gondoljunk Ausztrália vagy Afrika, de akár Kanada „nemzeti irodalmaira”). Am gondoljunk arra, hogy vajon mennyire jogosult nemzeti irodalmak föltételezése a birodalmakban? Márpedig közismert, hogy a polisz közjátéka mellett a birodalom volt a történelem alapvető társadalomszervező elve, ami - noha a nemzet jelentkezése után vesztett jelentőségéből — úgyszólván a XX. század közepéig és tovább megőrizte fontosságát. Különösen a hódításon alapuló birodalmak különböző népei teljesen soha nem szervesülő (politikailag és katonailag összetartott) alakulata, amelyben általában a legnagyobb közös nevező mentén alakult ki a kultúra. Ezt tükrözte már a mezopotámiai kultúra, amely a sumer alapok és az akkád módosulások történetileg igen figyelemreméltó egyesülése, ennek egyik legnagyobb szabású pédája az ókori India vallási és kulturális alakulása, amely (különösen a hinduizmus létrejöttében) az eredeti Indus civilizáció (pro- todravida) örökségét tudta ötvözni a védikus és posztvédikus vallás elemeivel, ám ilyen volt a római kultúra alakulása, amely az egyes népelemek (etruszkoktól a keltákon át a gallokig és tovább) eredeti kultúráját megsemmisítette valami közös, általános érdekében, ám ezért olyan nehéz még ma is jordániai, iraki, szíriai, kuwaiti, stb. kultúráról és irodalomról beszélni (noha egy ideje önálló politikai szuverenitással bíró országokról van szó), hiszen a közös iszlám összetartó ereje sokkal nagyobb, mint az esetleges nemzetképző motivációk centrifugális energiája. Valóban, ha szemügyre vesszük a különböző birodalmak irodalmait az ókori Mezopotámiától a közelmúlt Szovjetuniójáig, látjuk, hogy a legkülönbözőbb (s eredetükben nem is érintkező) kultúrák vegyültek azokban össze, s ez annál inkább sikerült, minél több résztvevő számára volt elfogadható a fölkínált közös nevező, s mindegyik ilyen irodalom útja tele van meglepetéssel és váratlan fordulatokkal. A görög irodalom pl. akkor kezd egységesülni, amikor a klasszikus polisz megszűnik (ezek léte természetesen gátja volt a közös kultúra szervesülésének), s amikor az alexandriai filológusok számba veszik, osztályozzák és rendszerezik a korábban külön alakuló fejlődéseket. A római birodalom amellett, hogy teljességgel görög minták szerint modellálódik mind műfajait, mind irodalmi kánonját tekintve, a császárság századaiban ráadásul mind több nem római író és költő viszi bele a maga hagyományait. Ráadásul mindkét irodalom továbbélésében döntő szerepet játszott a kereszténység (a görög esetében mindez Bizáncban a latin kereszténységtől teljességgel függetlenül történt), ami mindkét kultúra szempontjából mindenestől idegen szempontot képviselt és éppenséggel nem a nemzeti fejlődés irányába hatott. 567
