Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...
dók, annak van befolyása másokra. Tudom, ha ezzel foglalkoznék, perceken belül olyan helyzetbe kerülhetnék. Tudom, kár lenne tagadni magam előtt. De inkább csinálják velem, mint hogy én másokkal, így jóval kényelmesebb. Volt olyan kritika, vagy valamilyen kudarcélmény, ami visszavetett vagy rövid időre megállított? Szerencsés vagyok ebből a szempontból is, ilyenek nem voltak. Nem mondom, hogy soha egyetlen rossz kritikát se kaptam volna, egyszer például Szijj Feri írt egy másfél flekkes fanyalgó szöveget. Ebből áll Szijj egész kritikai munkássága, ez akár jelenthet is valamit, ha úgy nézzük, nem? Valami jót. Nem a fanyalgás fájt különben, hanem hogy olyan kurtán intézte el. Kabdebo Lórántnak is van egy értetlen(kedő), de nem elutasító szövege, az sem esett jól. Ha süket, miért hallgatózik, gondoltam akkor. És volt egy-két nagyon durva dolog, nem kritikák, hanem nettó a sértegetések. Tény, hogy a személyeskedést zokon veszem, viszont bármilyen, akár gyenge vagy alacsony szintű szakmai kritika, az más tészta. Ott mindent szabad, durváskodni is szabad, sőt, valamilyen módon az is hozzá tartozik. Nem a finomkodás tartozik oda, hanem a szövegekre vonatkozó nyílt vélemény-mondás. Személyes ügyeket elkerülnék, hogy ki milyen ember, hogy néz ki, mit csinál és hasonlók. Az írók-kritikusok maguk között, ha „összejönnek” valahol, meg szokták ezt mondani egymásnak? Megbeszélik egymással? Nem nagyon. Kevésbé, mint amennyire kellene. Hipokrízis van, mint ezt már mondtam, sumákolás. Talán mert személyesen ismer mindenki mindenkit. Egy nagyobb {lélekszámú) irodalomban könnyebb a helyzet, ez a kérdés nem is merül fel. Bár ott azért nem beszélnek őszintén, mert nem is beszélnek. Nem találkoznak, nem ismerik egymást, ha pedig ritkán és véletlenül találkoznak, az udvariasság megy. A tét nálunk még mindig túl nagynak látszik lenni. Úgy értem, hogy az irodalom túlzottan is politikailag definiálódik, nincs külön, nincs fölötte a napi-politika heves gyűlölködésének. Akadnak olyan, hozzánk közel eső kultúrák, ahol mintha nem lenne ennyire véres a helyzet, és ezért nyíltabban beszélnek egymással. Múltkor három cseh íróval szerepeltem egy magyar tévéműsorban, és ott, „a magyarok előtt” ők gyakorlatilag egymásnak estek. Mint tót az anyjának. Jól megmondták a véleményüket egymásról, és ez szívderítőén vicces volt. „Mi” így soha nem csinálnánk. Inkább az ellenkezője megy, hihetetlen méltánytalanság és rosszindulat, durva háttérharc, ide-oda suhintgatások, nyilvánosan meg az egész el van kenve. Leírva semmi. Nyíltan kimondva sem. Ha valami mégis megjelenik, őrült nagy botrány keletkezik belőle. Mindenkinek kőkemény és ledorongoló véleménye van egyébként, de ezt véletlenül se „publikálja”. És a pozitív vélemény ? Az mehet, baj abból nem származik. Meg is mondják? Egyáltalán, olvassák egymást? Ez ugyanúgy megy, mint mindig is, van, aki olvas, más meg nem olvas. Valaki tagadja, valaki bevallja. Nem tudom. Nézd, mindent nem kell elolvasni. Egy idő után tudod, mit muszáj elolvasni, mi az, amibe elég, ha belenézel, vagy bele se kell nézned, tudod, hogy mi van. Érhetnek viszont meglepetések, és ez üdítő. Menni kell, nyomulni, részt venni mindenben? Azon kívül, hogy az ember 377
