Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...
Lényegüket tekintve a kánonok nem rugalmasak. Az irodalmi kánokokat irodalmi és kritikai iskolák csinálják, vagy folyóiratok körei, ami persze irodalmárokat és kritikusokat jelent. Minden kánon eleve rugalmatlan, vagy kevéssé rugalmas, megképzőinek igazából érdeke, hogy művük stabilnak, megdönthetetlennek mutatkozzon. Ennek megfeleló'en adott egy hierarchia, és ez nemigen változik. Radikálisan soha. Viszont az is „érdek”, hogy újabb szerzőit valamiként azért bekerülhessenek: új felfedezettek eró'sítik a kánont. Mindig csakis olyan szerzőit, és olyan helyre, amilyen szerzők azon a helyen igazolni tudják az adott struktúrát. Nem pedig megingatni. Ahol hiány mutatkozik, van szabad hely. A szabad, kvázi felkínált helyet elfoglaló tehetség örömmel várt; a magának helyet szorító, helyet teremtő viszont nem kívánatos. Egy kánonképző abban érdekelt, hogy a saját értékhierarchiáját „erősebbé” tegye, nem pedig abban, hogy lebontsa és újat csináljon. Hogy olyanokat is beengedjen, akik túlzottan is „eltolva”, összeborulással fenyegetik az építményt. Pontosabban szólva én úgy gondolom, hosszabb távon minden kánonképző érdekében állna - igazán ekkor válna hatásossá és érdekessé, amit csinál -, ha olykor maga rombolna-építene. Mintegy élőiről kezdené újragombolni a kabátot. A belátás, hogy amit eddig csináltam, nem egészen stimmel, vagy adott esetben egyáltalán nem, tehát szétbontok és újraépítek, épp a nagyvonalúságával hengerelne. Nem tudok rá példát, hogy ilyen történt-e, noha - bár tényleg kicsit veszélyes - ez volna igazán nagy dobás. A nagy balhé. Az önkritika azonban nemigen megy. Itt azt kell demonstrálni, hogy eleve, már mindig is tudva volt az igazság. Viszont nem egy kánon létezik, és ez a verseny a hierarchiák és a hierarchiát alkotók között lefedi a helyzetet. Egyrészt mindenkit rászorít a mérlegelésre: megéri-e hazudni. Mert ha valahonnal méltatlanul kimaradsz, máshol esetleg kapnak rajtad, és nem feltétlenül méltányosságból, hanem a verseny szellemének megfelelően azért, hogy ,jobb legyen a csapat”. Más szereplőket, más összeállításokat játszatnak. Viszont annyi játékos azért nincs a mezőnyben, ezért a kánonok olykor feltűnően hasonlítanak egymásra, a főszereplőket tekintve meg is egyezhetnek. „Csupán” a beszédmód radikálisan más. Azt pedig, hogy mennyire minden a beszéd módja, az mutatja, hogy a kánonalakítók, nem pusztán fittyet hánynak egymásra, de kifejezett háborúság van. A játékról, a kánonok egymás elleni feszüléséről való beszéd módja attól függ, hogy a beszélőknek milyen a hatalmi helyzetük. Az újak undokok és harciasak, a birtokon belüliek pedig a kívül lévők, az újak agresszivitása miatt vicsorognak a békére apellálva. Ez a játék megy. Lehet, hogy nem „szép”, de érdekes. És - csak úgy halkan kérdezném - ugyan, hogy mehetne másképp? A birtokon belüli mikor adja át magától, amit a sajátjának vél? Hol van Lear király? Hol van olyan Lear, aki nem fázik rá? Az én helyzetem egyébként viszonylag jó, a főbb kánonalakítók valamilyen szinten akceptálni látszanak. Általában annak alakul „jól” a helyzete, aki több kánonban is viszonylag kitüntetetten szerepel, és egy kánon se hagyja ki teljesen. Van, akit az egyik kánon a legelső sorába helyez, egy másik le sem írja a nevét. Az olvasottság vagy a siker szempontjából számít, hogy melyik iskola hova teszi az embert'? Olvasottság és siker nem feltétlenül esik egybe. Az olvasottság siker, de a szakmai siker nem jár feltétlenül azzal, hogy sokan olvassák azt a szerzőt. Hogy az egész siker-ügy miért fontos, igazából nem tudnám pontosan meg375
