Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...
miséginek, hogy nézi a tévét és leesik az álla, hogy hát ezek meg mitől sikeresek. Nézed a nem tudom kicsodát, és elájulsz, hogy ez a pofa, ezzel a hanggal és képpel, ezzel az agykapacitással működik. Milliárd ilyen van. Azért nem becsülném le annyira ezt a jelenséget, valamit ugyanis elkaptak ezek a csávók. Valamit megérzett nyilván, koncentrál, ráhibázott, véletlenül vagy tudatosan, de adott igényt elégít ki. Vagy ő adja, ami még szebb, igényt gyárt, akár tetszik nekem, akár nem, és fura módon színvonalától függetlenül is ez teljesítmény. Oda szeretnék kilyukadni, hogy nulla teljesítménnyel nem lehet futballcsapatba bekerülni, valahogy bele kell rúgni egyet a labdába. Aztán hogy egyensúlyban lenne teljesítmény és siker, azt naivitás várni. Ritkán igen. Hogy a produkció a sikerrel egy magasságban legyen, az pont olyan esetleges, mint hogy milyen teljesítmény milyen sikert vált ki. Kiszámíthatatlan és hihetetlenül igazságtalan az egész, bár előfordul a világtörténelemben, hogy komoly teljesítményt komoly siker fogad. És az írótársadalomban mi a helyzet? Ugyanez zöldben. „írótársadalomban” remek jó lenni. Néha kiütést kapok, de az is remek. Azért csípem a dolgot, mármint hogy azért veszek részt, mert annyira elképesztő. Amennyire egyébként minden mikrotársadalom. Rendesen leképezi az egészet, tényleg ugyanolyan, semmi különbség, megvan minden vonatkozása, mint a nagy egésznek. Pontosan ugyanúgy van elit, elnyomott, pária, törtető, hülye és zseni. Szerencsétlenek, mázlisták, közepesek, sikeresek, sikertelenek, minden. Aranyosak és gecik. Minden az égvilágon pontosan úgy. A társadalom bármely szeletét, részhalmazát vizsgálod, futballistákét, orvosokét vagy zongoristákét, ugyanarra a rugóra jár, ugyanazok a srófok működnek és ez döbbenetes. A zongoristák — ezt a példát azért említem, mert egy időben ebbe kicsit belepillanthattam - túl kevesen vannak, összesen egy-két tucat ember, a viszony ezért kőkemény, totális a harc. „Mi” többen vagyunk, mégsem átláthatatlanul sokan, az aktorok ismerik egymást, de nincs túlzott közelség. Az orvostársadalom valószínűleg kevésbé átlátható, jóval nagyobb, a résztvevők nincsenek úgy bemutatkozva egymásnak, mint az írók. írók szociológiájával foglalkozni elég szórakoztató lehet. Nem mintha szórakozni kívánnék. Mi jellemző inkább, hogy az ember végigjár egy hierarchiát, vagy az, hogy valamije megjelenik, és egy csapásra híres lesz? Egyáltalán, mi a siker egy író számára? Tehát mondjuk neked? Ez most két kérdés volt. Ami a sikert illeti, ahhoz nincsenek szabályok. Valaki szépen megy előre a szamárlétrán, valaki egyszerre berobban. Berobban, aztán eltűnik. Vagy dolgozik, mint az állat, és csak a halála után fedezik fel, próbálják kanonizálni. Van, akit kis csoportok nagyra tartanak, a szélesebb olvasóközönség azonban nem veszi be, és így tovább, nyilván nem mondtam el minden variációt. Mindenesetre ebben a kérdésben nagy a hipokrízis, úgy hazudnak az írók - saját maguknak, meg kifelé is - mint a vízfolyás. Van egy „lila” attitűd, mégis, művészekről lévén szó, lilaság a lelkekben, egyfajta lilaságra való rájátszás. Sokan állítják például, hogy őket nem érdekli a siker. El se olvassák a kritikát. Nem színésznők mondanak ilyesmit, hanem írók. Akik elvileg nem szabadna, ugyebár, hogy buták legyenek. Az pedig, hogy nekem mit jelent a siker... Az az önképem, úgy látom magam, hogy viszonylag normálisan állok ezekhez a dologhoz. Nem tagadom, épp olyan hiú vagyok, 371
