Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...
mint te vagy bárki más, és hogy ebben az egy életemben szeretném, ha sikerülne. Amikor fel se merült ilyesmi, nemhogy siker, még egy pici kis visszajelzés sem volt a láthatáron, iszonyú frusztrált voltam ettől, elkeseredett, szomorú és depressziós. Ugyanolyan szar állapotban voltam, mint bárki, aki nem kap visszajelzést arra, amit csinál. A siker jó, ha van, de ezért külön nem csinálnék semmit. De mi a siker? Hogy olvasnak, vagy hogy a többi író odamegy hozzád, és mondjuk gratulál? Például tegnap az Aloé kávézóban három nő üldögélt valamelyik kollégámmal, és az egyik nő azt mondta nekem, hogy ő Angliában él hat éve, és ott ki van téve a falára egy versem. És mondani kezdte. Egy olyan verset, amit egyébként nem is vettem be a válogatott kötetembe. Elkezdte ez a nő mondani, én meg rögtön leizzadtam, ugyanakkor meg, mi tagadás, jólesett, képzeld el, Londonban kirakta a versemet, hát miért pont az én versemet? Ilyentől az embernek jókedve kerekedik, nem? Persze hogy megérint és foglalkoztat. Azért fontosnak tartanám leszögezni, hogy aki azért, hogy sikere legyen, akár egyetlenegy millimétert is odébb megy annál, aminél egyébként nem menne odébb, az alapvetően félreért valamit. Abban a pillanatban az egész per definitionem veszti el az értelmét. Amúgy sincs értelme annak, hogy úgymond művészetet csinálunk, azért csinál ilyet az ember, mert az neki jól esik. Abból legjobb kiindulni, hogy magamnak csinálom, és ha olyat csinálok, ami nekem nem jó, minek csináljam másképp? Aki pusztán sikert akar, ne erre a pályára menjen. Menjen tévébemondónak. Sasnak vagy Verebesnek. Aki sikereket akar az irodalomban, félreért valamit. Lehet egyfajta sikered, ez azonban igen limitált, tízezer értelmiségi által akceptált siker. Lehetsz sikeres, de ezért semmit nem szabad tenned. Hol van az a pont, amelytől az ember már nem csak írni akar, hanem azt gondolja, hogy ez most jó, hogy más is olvassa el, hogy visszajelzést kapjon? Ez kemény dolog, mert aki ír, és komolyan veszi, ugye azt csinálja, hogy a saját legmélyebb bensőjét kipakolja. Ki szereti kipakolni saját magát? Tulajdonképpen mindenki, mert mindenkiben él a vágy, magát - hogy látva lássák - megmutatni. Őrült erős vágy. Ugyanakkor meg pontosan ilyen erő dolgozik ellene, a szemérem. Mindenki normálisan szemérmes és normálisan exhibicionista. Úgy voltam vele, emlékszem, hogy még magam előtt is szégyelltem, hogy írok, féltem attól, hogy más meglátja. Mondjuk az anyám elolvassa. Aztán rá kellett jönnöm, hogy vagy-vagy: ha nem bírom ki, ne is írjam le. Szembe kellett néznem ezzel a problémával. Hogy akkor, na jó, tessék, megmutatom, publikálom, a nyilvánosság elé hozom magamat. Kínos lépés. Azért meg lehet csinálni. Hogyan zajlik le ez? Nyelsz egy marha nagyot, és azt mondod, jól van, nem baj, eddig szégyelltem és dugdostam, most meg szégyellem és kipakolom. Szembenézel azzal, hogy tessék, ezt mások elolvassák. Az nem megy, ez tipikus hipokrízis, hogy elvonulok és ködösítek, nem beszélek, nem beszélek őszintén, és közben írok. Vagy őszintén csinálod, annyira, hogy tisztán a nyers hús-vér-lélek valóság van ott, vagy ne csináld. Ha bujkálsz, nem bírod elviselni, hagyd a francba, felejtsd el. Főleg, ne publikálj. De sokszor az folyik - ettől tényleg 372
