Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...

zett Nagy Játék jelképes szimulálása, semmi köze semmi játszadozáshoz — ezt jelzi le: ott helye van a nettó agresszivitásnak. Világosan kimondatik és jóváhagyatik, hogy egy ember, egy csoport legyőzi a másik embert, más csoportokat. Erre megy ki az egész, mégis tiszta szublimáció. Háború, de jelképes. Senki nem hal meg. Szinte csak ezt zárja ki.

Máshol is van ilyesfajta agresszió, mondjuk az ember munkájában, az

érvényesülésért való harcban?

Az agresszió terminus használata azért kényes, mert óhatatlanul pejoratív konnotációjú. Nemigen kerülöd el, hogy ne minősíts vele. Minden produkció és destruktív emberi tevékenység valamifajta agresszión alapul. Gyakorlatilag meg sem tudsz mozdulni agresszivitás nélkül. Ha felszállsz a villamosra, csak úgy kapsz helyet, hogy picit odébb tolod a másikat. O pedig vissza. Ha csak ketten vagytok, és elég bőven a hely, akkor is „odébb toljátok” egymást, és ez így megy, amíg el nem helyezkedtek. Nem effektiv a testeddel, hanem az auráddal csinálod, és ezt akceptálják a többiek, miközben odébb húzódnak. Ez is egyfajta versengés, villamoson leülni. Egyszerűen nem lehet semmiféle közösséget egyfajta normális, természetes agresszión alapuló küzdelem nélkül elképzelni. Rögtön hozzáteszem, legszívesebben minden mondatomhoz hozzátenném, hogy amit normálisnak nevezek, arról nem feltétlenül gondolom, hogy jó is. Azt sem feltétlenül, hogy rossz. Adott esetben szörnyű, más esetben oké. A versengés formáit — nyilván az érdekeim mentén - én is szívesen minősítem jónak illetve rossznak, de úgy látom, az erről való beszédben rengeteg a hazugság, hamisság. Tehát a magukat humán diskurzusban elgondolok szerint eleve állati ciki dolog lenne a harc, a mérkőzés, vetélkedés. Könnyen belátható különben, hogy mindig a győztes pozícióban levők, hatalmon, birtokon belüliek minősítenek így, mivel ők érdekeltek a status quo fenntartásában. Hát, ciki, nem ciki, tetszik vagy nem, a versengés viszonyai között zajlik (egyáltalán) az élet. Szerintem is az a ,jobb” társadalom, olyan társadalomban jó vagy relatíve jobb élni, ahol az agresszió kanalizálódik, kialakultak az eszközei annak, hogy minél inkább élét vegyék a vetélkedésnek, formába öntsék, játék- szabályok kereteibe szorítsák, meg minden. Az ókori görögök például ezt elég érdekesen csinálták. Erős metaforikus jelentése van annak, hogy amikor — négy évente - olimpiászt tartottak, nem háborúztak. Ez teljes mértékben azt jelenti — és aki számára nem, az nem is tudom, nagyon széplélek —, hogy a sportverseny egyfajta háború. Kőkemény háború, ahol nem ölik meg egymást, így tulajdonképpen az, hogy abban az évben nincs háború, nem stimmel. Volt háború, csak nem vérre ment. Picit kevésbé vérre, mert egyébként, csak úgy zárójelben, akkoriban nem használtak kesztyűt meg fej védőt, ököllel vívtak, sokkal brutálisabb volt a menet, mint manapság. Viszont nem haltak bele. Az is metaforaként olvasható, hogy az olimpián nem vettek részt nők. Nem csak mint szereplők, mint nézők sem. Ahogy a háborúban. Ugyanis világos, hogy amiről most beszélünk, az a férfiak ügye, a férfiak egymás között játszák le, a nőkért, de nem a nőknek. Nem maga a produkció számít, hanem az eredmény, nem a részvétel, csak a győzelem. Minden szépen hangzó jelszó ellenére is minden játékos halál pontosan tudja, hogy nem a részvétel a fontos. Nem a produkciót díjazzák, hanem a győztest, a nyertesek a janik. A veszteseké a részvét. Jobb esetben. Inkább a szégyen. Rosszabb esetben meghalnak.

368