Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja
talán: a pálya folytathatósága érdekében választ kell adni a steinwachi „vál- hat-e a modernség méginkább modernné” kérdésre. A kilencvenes évek közepének, a pálya egészét veszélyeztetve látó és láttató helyzetértékelése nyomán az addigi tevékenységnek a jelenbeli horizontról történő' önértelmezése és önértékelése kerül előtérbe. Az évtized végének egyértelmű felismerése és feladata, hogy a pálya csakis egy újabb, a nyolcvanas évek elejihez mérhető, de az elért eredményeket nem megtagadó fordulattal építhető tovább. Az integratív-hermeneutikai nézőpontból a pályakezdés időszaka még viszonylag egyszerű képletet mutat: a valamivel szembeni másság kifejezésének avantgárd, lázadó gesztusát, illetve annak különféle megnyilatkozási formáit. A lapalapítások, antológiák és csoportosulások, egymástól gondolkodásban vagy ízlésben nagyon is különböző közreműködői ennek az avantgárd lázadásnak a jegyében azonos platformra kerülhetnek. ,Emikor a nyolcvanas évek avantgárd költészete - Petőcz 1999-es értékelése szerint - lényegében kimondta magáról, hogy nem politizál, és magában a nyelvben, a kifejezésmódban kíván újat hozni, valójában a hivatalos politikára, az akkori hatalomra mondott nemet. Ezért volt a nyolcvanas évek elejének fontos eseménye közös kötetünk, a Vers(s)ziók - Formák és kísérletek a magyar Urában című antológia, mert benne együtt szerepeltek a makacs kísérletezők számos szerzővel, akik nem váltak experimentalistává. Mégis akkor, abban a pillanatban ők is tudták, hogy az avantgárdhoz csatlakozás kinyilatkoztatása volt annak, hogy nem fogadjuk el a »fennállót«. E törekvés hozta közös nevezőre a könyvben szereplő negyvenöt lázadó költőt.”25 Petőcz András pályáján - sok kor- vagy nemzedéktársához hasonlatosan- az első, peripetikusnak vagy paradigmatikusnak nevezhető korszakváltás- ennek megfelelően - a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója. A vátlás kiváltó oka s egyben fő jellemzője a másként gondolkodás ellenzéki magatartásának demonstrálása s a másképpen írás művészi felmutatásának szándéka. A magyar irodalom hagyományos, népben-nemzetben gondolkodó költészetének, a váteszi-küldetéses költőszerepnek a megkérdőjelezése, s azzal szemben egy radikálisan másfajta költőiség és költői hozzáállás képviselete. Az avantgárd fellépés első reprezentatív megmutatkozása az 1982-es Vers(s)ziók antológia, az utolsó pedig az 1987-ben összeállított, de csak 1990-ben - mintegy jelképes módon: a társadalmi rendszerváltást követően - napvilágot látott Médium-Art válogatás. A két gyűjtemény az avantgárd lázadás kettős irányultságát, kiáltás- és jeltípusú, szöveg- és médiumorientált voltát is fémjelezte. Összességében fontos hozzájárulást jelentett ahhoz - Menyhért Anna egy évtizeddel későbbi értékelését idézve -, „hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek során jelentős fordulat következett be a magyar költészetben és értésében: nevezetesen, hogy úgy tűnik, végképp megszűnt annak a képviseleti-küldetéses-feladatközpontú költőmodellnek a dominanciája - a költői gyakorlatban és a modellnek való poétikai és attitűdbeli ellenállás mérhető hatásában egyaránt -, amelynek a felbomlása a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Tandori és Petri nevéhez fűződő poétikai és költői szerepbeli, önértelmezési változásokkal kezdődött meg, és amely amellett, hogy legalább másfél évszázados hagyományokkal rendelkezik a magyar irodalomban, az elmúlt öt évtized irodalmi folyamatait nemcsak irodalmon »belüli«, hanem politikai-ideológiai okokból is alapvetően meghatározta. Mára eszerint a költőnek nem feladata többé, hogy a tár280
