Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja

különbözőségük ellenére, valójában ugyanannak a paradigmának a talaján maradó, kétféle művészi válaszadási lehetőséget jelentenek. Adott esetben egyetlen életművön belül megtörténhet - a kései Rilke és Benn költői fordulata a példa rá -, az avantgárdot vagy a klasszikus modernséget megkerülve, a modern két hulláma közötti nyelvi-poétikai szemléletváltás. „Az, hogy Rilke a klasszikus modernségtől, Benn pedig az avantgarde-tól jutott el az utómodern létérzékelés megfogalmazásáig - ismét Kulcsár Szabó Ernőt idézve -, kétfelől is valószínűsíti, hogy a klasszikus modernség és az avantgarde egyazon paradigma kétféle megvalósulásának eseteként is felfogható. Nem azt akarjuk itt hangsúlyozni, hogy egyazon paradigma esetei - hogy mik voltak a valóságban, arra nézve egymást kizáró recepciótörténeti adalékok sora gyűjthető egybe -, hanem csupán azt, hogy létezik nézőpont, amelyből egyazon paradigma eseteinek mutatkoznak. Ezért egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a klasszikus esztétizmus, illetve az avantgarde vagylagos »megkerülése« is egyenrangú útja volt a XX. századi irodalmaknak.”23

Mindezek alapján Kulcsár Szabó Ernő éppen a kilencvenes évek elején veti fel egy olyan, az eddigieknél rugalmasabb irodalomtörténeti szemléletmód érvényesítésének a szükségességét, amely korszakot zárt, strukturális sora- koztatása helyett az irodalom történeti folytonosságát a múltbeli irodalmi eseménytörténésnek a jelen horizontjára való integrálásával valósítja meg. Olyan integratív irodalomtörténetet feltételez, amely megengedhetőnek tartja egyes korszakok megkerülését vagy kihagyását, s az egyes korszakokra irányuló előre- és visszahatásokat nem tekinti megkésettségnek vagy fáziskésésnek. A korszakváltásokat nem szűkíti le formanyelvek vagy eljárásmódok váltakozására, hanem mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy a váltás együttjár-e a nyelvi magatartás .komplex” megváltozásával, s annak függvényében, ugyanazt a jelenséget adott esetben a korszakok közötti folytonosság és a radikális fordulat bizonyítékának is tudja tekinteni. Az integratív irodalomszemlélet a posztmodern jelfelfogásban és individuumfelfogásban egyaránt képes kimutatni a kontinuitás és a diszkontinuitás jegyeit. Megközelítésében a posztmodernt az avantgárd énfelszámolás és az esztéta modern jelhasználat szempontjából a kontinuitás jellemzi. „Van azonban egy pont - állítja az integratív irodalomtörténeti koncepció kidolgozója -, ahol szinte manifeszt jellegűvé válik a posztmodern szembenállása mind a klasszikus modernséggel (s annak utóhullámaival), mind pedig az avantgarde-dal. És ez — a valósághoz való esztétikai viszony szemiotizált vagy materializált mivoltán túl - nem hagy kétséget afelől, hogy a posztmodernnek valóban gyökeresen megváltozott létfeltételekkel kellett szembenéznie. Míg a két nagy irányzat (vagy a hermetizmus, vagy a közvetlen beavatkozás jegyében) elutasított mindenfajta hagyományt, s így áthághatatlan határokat állított magas- és tömegkultúra közé, addig a posztmodernség a hagyományozott művészi jelrendszerek korlátlan birtokolhatóságát vallja.”24

Petőcz András költészetében hasonló módon, a kilencvenes évek közepén, illetve második felében érkezik el az integrativitásra törekvés időszaka. Az „egyfajta szétesés”, a „posztmodern vergődés”, a másságot felváltó deviánsság ezredvégi tudatosulásával a költői pálya további kronologikus vagy strukturális építkezése lehetetlenné, peripetikus vagy paradigmatikus megújítása pedig elkerülhetetlenné válik. A „csakazértis másság” megteremtése, egyál279