Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja
ronikus irodalomtól, a Magyar Műhely hadersdorfi találkozóján való 1987-es elhatárolódás és az ugyanakkor elfogadott új, érzékeny inspirációk is egyszerrejelentenek egyéni szempontból és a hosszabb távú időbeli összefüggések szempontjából korszakfordulatot. A szonettkötet, az Európa metaforája 1991- es megjelentetése és az avantgárd legfőbb műhelyével ugyanebben az évben történt végleges szakítás pedig egyként jelöli az időpontok és időintervallumok ez idáig végső pontját, illetve szakaszát. Az 1979-80-tól 1991-ig terjedő s az 1984-es, illetve 1987-es kronológiai határpontokkal tagolt alkotói életút - ennek alapján - az úgynevezett kiáltás- és jel-típusú avantgárd, illetve a klasszikus modernség és új szenzibilitás strukturális korszakfogalmakkal nagy pontossággal jellemezhető. Az 1991-et követő időszakban a gyűjteményes kötet összeállítása és annak legfontosabb poétikai tanulsága (az életmű lezárt voltának felismerése), majd annak nyomán a költői kiürülés és elhallgatás, valamint a külső és belső „emigráció” kísérletei és a magánéleti problémák (franciaországi tanulmányok esélye és meghiúsulása, Désirée-kaland és válás, a külvilágtól való elzárkózás és idegenség érzet) azonban külön-külön és főként együttesen, egy egyre mélyülő és egyre végletesebb formákat öltő alkotói és egzisztenciális válságra utalnak. A tenger dicsérete megjelenésekor és az idézett interjú elkészültekor, 1994-ben az is világossá válik, hogy a válság költői meghaladása ezúttal már nem oldható meg egyszerűen a valamely irányzattól vagy alkotásmódtól történő eltávolodással, s helyette egy másik irányzatnak vagy alkotásmódnak a felvállalásával. A válság most már nem küzdhető le egy újabb s már-már periodikusan ismétlődő kronologikus vagy strukturális fordulattal. Petőcz Andrásnak a kilencvenes évek közepén egy alapjaiban megváltozott, posztmodernnek nevezett korhoz (művészethez és irodalomhoz) kell tisztáznia a maga személyes viszonyát, s annak keretében kell - e megváltozott költői-emberi léthelyzetnek megfelelően - egész addigi tevékenységét átértékelnie. Végre kell hajtania pályájának minden eddiginél jelentősebb, ha tetszik, peripetikus korszakváltását. Ráadásul - éppen megelőző pályaszakaszai irányzati vagy beszédmódbeli sokszínűsége, a többszöri kronologikus és strukturális fordulat miatt — személyes paradigmaváltása során a modernitás szinte teljes alakulástörténetével kell szembenéznie. A peripetikus korszakfogalmat Steinwachs a kronologikus vagy strukturális korszakfogalommal szemben a „dualisztikus gondolkodásmód”11 termékének nevezi, s elterjedésében annak bizonyosságát látja, hogy „a korszaktudat és a modernitás tudata az európai újkorban az öntételezés ( Selbstbehauptung) kategóriájában találkoznak”.12 A modernitás történetiségének vizsgálata a nyolcvanas évek végének irodalomtudományi diskurzusában - nyilvánvalóan szintén a korábbi kronologikus-evolúciós és formális-strukturális megközelítések korrekciójaként - kezdetben valóban ebből az oppozíciós pozícióból történik. Arra az előfeltevésre alapozódik, hogy az irodalom történetisége legjobban esztétikai szemléletváltáskor, a diakrónia és a szinkrónia metszéspontján válik láthatóvá és ragadható meg. A radikális korszakváltásoknak, az esztétikai szemléletben bekövetkező horizontváltásoknak a leírásával az irodalmi mozgásfolyamatok érvényesebben jellemezhetők, mint műveknek, szerzőknek vagy akár irodalmi rendszereknek, szisztémáknak és kódoknak a hagyományos sorbarendezésével. Az ilyen gondolkodás- és művészettörténeti 276
