Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja
vizsgálat - az irodalom múltja és jelene közötti összefüggés szempontjából - a folyamat jellegét kifejező' metszéspontokra figyel, és az irodalmi struktúraváltás-struktúraváltozás korszakképző mozzanatainak meghatározását kísérli meg. Ennek megfelelően — Bókay Antal összefoglaló megállapítása szerint - „nagyon sematikusan a modernitás három nagy fázisra osztható: az első a modernitás bevezető, a második a modernitás kiteljesedő korszaka, a harmadik pedig a kései modernitás szakasza. Az első a premodern vagy korai modern, a második a modern, a harmadik pedig a posztmodern fázis.”13 Az első fázis a XVII. század közepétől körülbelül az 1880-as évekig tart, a második a századvégtől-századelőtől a XX. század hatvanas-hetvenes évéig, míg a harmadik a XX. század harmadik harmadát öleli fel. Ez az elképzelés a modernitás történetét egységes folyamatként tételezi, s a korszakküszöbök meghatározásakor maga is nehezen eldönthetőnek véli, hogy ,p. posztmodern a modernitás egy kései fázisa vagy a modernitás utáni időszak kezdete-e”.14 A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején a modernitáskutatás érdeklődésének középpontjába ezért - érthető módon — először a posztmodern terminus és korszak pontosabb meghatározása kerül. A tudományos közgondolkodásban ez idő tájt gyorsan népszerűvé váló filozófiai alapvetéseknek — többek között Calinescu, Hassan, Foucault, Lyotard írásainak15 - köszönhetően hamar kiderül, hogy a posztmodern fogalma nemcsak művészeti, hanem filozófiai, szociális, gazdasági vagy politikai kérdéseket is magában foglal s használata — ebből következően - meglehetően biztonytalan és ellentmondásos. A posztmodern fogalom életképesnek bizonyulását mégis az indokolja, hogy a hetvenes évekkel előállott és mind egyértelműbben érzékelhető újfajta kortudatot vagy életérzést a modernhez való oppozíciós viszonyban tudja megragadni és kifejezni. Az e témakört is érintő, egyébként szintén 1994-es nyilatkozatában Petőcz András is úgy tekint a posztmodernre, mint amely az „irodalmi-művészeti vonatkozásai mellett inkább egy társadalmi jelenség. Félelmetes megdöbbenést okozott ugyanis a nyolcvanas években -se sokk hatása alól már Kelet-Európa sem vonhatta ki magát -, hogy a fejlődés mint olyan megkérdőjelezhető.”16 Saját fogalommeghatározási kísérlete során a posztmodern — az úgynevezett transzavantgárddal azonosítva - maga is avantgárd művészeti és irodalmi jelenségekkel, illetve folyamatokkal veti egybe; a poszt- modernt az avantgárddal való oppozíciójában véli megragadhatónak: „Szerintem az avantgárd és posztmodern két teljesen különböző dolog, és igen negatív hatása van annak, hogy a magyar irodalomban, a magyar művészetben az utóbbi tíz év alatt ezt a két fogalmat nagyon sokan hajlamosak összemosni. [...] Valójában arról van szó, hogy amint az avantgárd hullám épp kicsit kifárad - már a századelőn is voltak ilyen periódusok -, azonnal jelentkezik egy »avantgárd utáni« irányzat, melynek mindenkori jelszava: vissza a hagyományhoz, vissza a klasszikusokhoz, vissza ahhoz, ami az avantgárd előtt volt. Sokan nevezik ezt transzavantgárd szituációnak és bizonyos értelemben ezt lehet posztmodernnek nevezni. Számomra a posztmodern tulajdonképpen azt jelenti, hogy újraértelmezve bizonyos hagyományokat vagy a hagyomány egy sajátos köntösébe, álarcába bújva újrateremtünk egyes dolgokat. [...] A hagyomány sokszor csak ürügy egy új konstrukcióhoz. Igazán jó posztmodern alkotó tapasztalatom szerint csak olyanból vált, aki valamiképpen az avantgárdot is megélte.”17 277
