Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében
történik, az eszmék végrehajtása pedig - sekélyességük mellett és miatt - ellentmondásokkal terhelt. Nem is lehet másmilyen, hiszen már a kiindulópont, Sztavrogin is egyszerre képvisel teljesen ellentétes tulajdonságokat, és ez még inkább alátámasztja se ilyen, se olyan voltát, tehát ördögi jellemvonásait. Sztavrogin ellentmondásos működésének legfényesebb bizonyítéka búcsúlevele, amelyben több szempontból is próbálja megcáfolni addigi önmagát. Azonban ahhoz, hogy valaki megcáfolja önmagát, ahhoz lennie is kellene valamilyennek, személyiségnek kellene lennie, és Sztavroginból éppen ez az önmagaság, ez a valamilyenség hiányzik: „A nagyvonalú Kirillov nem bírta elviselni az eszmét, és főbe lőtte magát, de én látom, hogy ő azért volt nagyvonalú, mert elvesztette a józan eszét. Én sohasem tudom elveszíteni a józan eszemet, és sohasem tudok hinni egy eszmében olyan mértékben, mint ő. Még elfoglalni sem tudom magamat olyan mértékben. Én soha, soha nem tudnám megölni magamat! Én tudom, hogy nekem meg kellene ölnöm magamat, el kellene magamat törölni a föld színéről, mint egy gálád férget, de én félek az öngyilkosságtól, mert félek nagyvonalúságot mutatni. Tudom, hogy ez megint csalás lenne, az utolsó csalás a csalások végtelen sorában. De mi haszna becsapni magamat csak azért, hogy megjátsszam a nagyvonalúságot? Méltatlankodás és szégyen énbennem sosem lehet, következésképpen kétségbeesés sem.”27 Tehát még öngyilkossága előtt néhány órával is éppen az ellenkezőjét vallja annak, amit majd véghez fog vinni.* Még halálakor és halálában sem őszinte. Érdekes, hogy búcsúlevelében Kirillovot említi, mint olyan személyt, aki képes volt nagyvonalúságot mutatni, azaz megölni önmagát, márpedig tudjuk, hogy Kirillov önpusztítása sem őszinte és nagyvonalú, és nem is lehet az, hiszen az is Sztavrogin egyik sekélyes eszméje csupán. De mindezek a tettek (és ide értem a regényben előforduló öngyilkosságokon kívül a gyilkosságokat is, hiszen Dosztojevszkijnél ez a két kategória minden esetben összefügg, mégpedig úgy, hogy az egyes személyeknél csupán fokozati különbséget mutat, illetve úgy, hogy mindkettő egy személyben valósul meg) amellett, hogy silányak, ellentmondásosak, egyben nevetségesekké, fájdalmasan nevetségesekké is válnak megvalósulásuk pillanatában. Mindezzel szemben az ördögi eszme átvétele és végrehajtása egyetlen esetben, a kis Matrjosa esetében egyáltalán nem írható le ezekkel a kategóriákkal. Ő az egyetlen a regényben, akinek öngyilkossága őszinte kétségbeesésből, felvett pózok nélkül történik meg. Tettének tragikus volta csak erősíti a felnőttek gondolatainak, tetteinek nevetségességét, azok nevetségessége pedig még inkább kiemeli Matrjosa halálának tragikumát. A felnőttek és a gyermek önpusztítása így éles kontrasztot képez a regényben. Ráadásul úgy, hogy Matrjosa őszinte bűntudata nem saját bűne, hanem más, Sztavrogin bűne miatt fejlődik ki benne. Sztavrogin ebben az esetben tudja a legsikeresebben kivetíteni bűnét és az azzal járó bűntudatot másra. A kislány bűntudata azért is szörnyű és félelmetes, mert tudjuk, hogy ez a bűntudat egy teljesen képlékeny figura tetteinek következménye, egy olyan alaké, aki Dosztojevszkij értékrendszerében a legalsó fokok egyikén áll, de mégsem lehet védekezni ellene. Az ő öngyilkosságán emiatt már végképp nem tudunk megrendülni, a 261
