Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében

hat, mint ahogy egy másik ember ellen irányulhat. Az első eset az öngyilkossághoz vezet, a második pedig a gyilkossághoz. Ha azt kérdezzük, mi szabja meg a felgerjesztett erők irányát, valószínű, hogy a szóban forgó ember erkölcsi alkata a meghatározó tényező. A nagyobb vagy kisebb ellenálló képesség szerint hajlik egyik vagy másik irányba. Az erkölcsileg alacsonyrendű ember inkább mást öl meg, mint saját magát. Olykor pedig - mint ahogy azt Szvidrigajlov és Sztavrogin esetében tapasztalhatjuk — mindkét megnyilvánulás követi egymást, mint egy aktus két oldala, ez is mutatja szoros rokonságukat. Ezekben az esetekben annyira felfokozódik az egyén válságos állapota, hogy lecsillapodásához két áldozatra is szüksége van.

Azt látjuk tehát, hogy Dosztojevszkij a cikkeiben felvázolt, a halhatatlanságba vetett hit elvesztéséből adódó, és a céltalan, unalmas élet miatt elkövetett öngyilkosság problémáját regényeiben sajátos koncepcióba ágyazza. Hiszen a tényleges gyilkosság mellé - amit Raszkolnyikov követ el - Szonya képletes öngyilkosságát állítja, Szvidrigajlov és Sztavrogin tényleges öngyilkossága mellé pedig azok képletes gyilkosságát.* De mindkét esetben - akár képletesen, akár ténylegesen - az öngyilkosság győzedelmeskedik a tényleges vagy képletes gyilkosságon. Hiszen Sztavrogin és Szvidrigajlov a képletes gyilkosságukból a tényleges öngyilkosságba menekülnek*, Raszkolnyikov tényleges gyilkosságának feloldására pedig Szonya képletes öngyilkossága ad módot. Azonban itt válik fontossá, hogy Szonya csak képletesen öli meg magát, és van ereje ahhoz, hogy azt tanácsolja Raszkolnyikovnak, álljon ki a kereszt- útra, csókolja meg azt a földet, amelyet tettével beszennyezett, és vallja be mindenkinek: öltem!

És ezt a képletesen öngyilkos Szonya azért mondhatja, mert Dosztojevszkij művészi koncepciójában a tényleges öngyilkos és a gyilkos is olyan ember, akinek a kapcsolata megszakad a földdel, és így ebben az összefüggésben az eddig érintett, öngyilkossághoz vezető motívumok, vagyis a halhatatlanságba vetett hit elvesztése, valamint az unalom is ennek a földnek a megvetéséből adódik, annak vetülete, tünete. Emiatt nem véletlen, hogy A Karamazov testvérek ben ennek a földnek a megvetéséről, a földi lét unalmáról ilyen formában éppen az ördög nyilatkozik:*

„Te mindig csak a mostani földünkre gondolsz! Pedig hát lehet, hogy a mostani föld maga is billiószor megismétlődött már, elhalt, eljegesedett, megrepedezett, széthullt, alkotóelemeire bomlott, megint a víz, amely a föld felett vagyon, aztán megint az üstökös, megint a nap, a napból megint a föld - hisz ez a fejlődés már végtelen sokszor megismétlődött, és megint egy és ugyanazon formában az utolsó mozzanatig. Halálos unalom...!”20

Tehát, amikor Szonya felismeri, hogy a talajhoz, a földhöz való oda- sőt inkább visszafordulás az egyetlen lehetséges út a megváltásra, konkrét formában fogalmazza meg azt, amit Dosztojevszkij a cikkeiben elvi szinten, metaforikusán fejtett ki a talajról, az orosz föld jelentőségéről:

„Az orosz ember kezdettől fogva soha nem tudta magát elképzelni a föld nélkül. Érdekes, hogy most, a jobbágyrendszer felszámolása után is ennél a formánál, a földnél maradt a nép nagy többsége, és csak a földdel együtt tud létezni. Tehát a szabadságot sem tudták elképzelni a föld nélkül, azaz a föld nekik mindenekelőtt való, ez mindennek az alapja, a föld minden, és a földből

257