Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében
hetünk mást? Hiszen, ha ez nem volna, lepattanthatnánk magunkat, kérem... Elismerem, hogy a rendes ember unatkozni köteles, de mindemellett...”16 Raszkolnyikovnak és Szvidrigajlovnak ebből a párbeszédéből látszik, hogy a céltalanságból és apatikus unalomból elkövetett öngyilkosság eszméje szintén nem változatlanul és nem önmagában került át a cikkekből a regényekbe. Az unalomból elkövetett öngyilkosság ugyanis, amelyet Dürkheim anó- miás öngyilkosságnak nevez*, nagyon gyakran társul a kéjvággyal, és mind Szvidrigajlovnál, mind pedig Sztavroginnál az öngyilkosság végrehajtása előtt ez a motívum központi szerepet játszik. Dürkheim az anómia és a szexualitás kapcsolatáról így ír: ,A végtelen, a meghatározhatatlanság átka, amely mindig együtt jár az anómiával, tudatunknak ezt a részét éppúgy sújthatja, mint bármelyik másikat, nagyon gyakran szexuális jelleget ölt. Abban a pillanatban, amikor az ember előtt nincs akadály, már nem tudja visszatartani magát. A már ismert örömökön kívül újakat képzelünk el és igyekszünk megszerezni, ha valaki netán bejárt mindent, amit csak lehetséges, álmodni kezd a lehetetlenről, szomjazik arra, ami nincs (...) Ily módon, a meghatározatlan helyzetéből adódó bizonytalan jövő örökös mozgásra kárhoztatja. Mindez a zavartság, az izgatottság, az elégtelenség állapotát eredményezi, ami szükségképpen növeli az öngyilkosság esélyét.”17 És így Szvidrigajlov és Sztavrogin nemcsak öngyilkosságot követnek el, hanem képletesen gyilkosságot is. Hiszen mindketten gyermeklányok megrontásával élik ki szexuális kéjvágyukat, és mindkét esetben ezek a gyerekek a megtörténtek, és még egyebek miatt - amikre később kitérek - lesznek öngyilkosok, azaz Sztavrogin és Szvidrigajlov cselekedete kergeti őket a halálba. A képletes gyilkosságot az is bizonyítja, hogy Sztavrogin úgy beszél Matrjosa, a megrontott lány öngyilkosságáról, mint amit ő maga is kívánt: „Végül csendesen kinyitottam az ajtót, bezártam a saját kulcsommal, és elindultam a kis kamra felé. Be volt téve az ajtaja, de bezárva nem volt, tudtam, hogy nem is lehet bezárni, de nem akartam kinyitni, hanem lábujjhegyre álltam, és úgy kémleltem be a résen (...) Sokáig néztem befelé a résen, mert ott sötét volt, bár nem teljesen, úgyhogy végül felfedeztem azt, ami nekem kellett.”18 Szvidrigajlov pedig valami félálomszerű állapotban vágyik a halott lány látványára: A hideg tette-e vagy a nyirkosság, sötétség, az ablak előtt üvöltő, fákat zúgató szél, de mind makacsabb, követelőbb lett benne valami képtelen kívánság, és folyvást csak virágokat látott. (...) A padló teleszórva frissen kaszált, illatos fűvel, üde, könnyű, hűs levegő áradt be az ablakon, odakinn madarak csiripelnek, és a terem közepén, fehér abrosszal borított asztalon - koporsó nyugszik. (...) Egy lányka fekszik a ravatalon virággal borítva, fehér tüll- ruhában, mellén összetett keze mintha márványból lenne. (...) Szvidrigajlov ismerte ezt a lánykát. Se szentkép, se égő gyertya nem volt a ravatalán, imát se mormolt senki felette. Ez a lányka öngyilkos lett, vízbe ölte magát.”19 Az öngyilkosság és a képletes gyilkosság összefonódása Sztavrogin és Szvidrigajlov esetén azonban nem véletlen, hiszen - ahogy azt Dürkheim kimutatta - az anómia olyanfajta kétségbeesést és szorongásos kimerültséget idéz elő, amely a körülményektől függően éppúgy maga az egyén ellen fordul256
