Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében
„De itt van egy vékony hajszál, amely ha bekerül a masinába, akkor egyszeriben szétreped és tönkremegy az egész. Nevezetesen: nagy baj, ha ebben az esetben akár a legcsekélyebb mértékben is számít valaki a tulajdon hasznára, előnyére. Például: én egész önmagamat feláldozom a közösségért, ilyenkor az szükséges, hogy teljesen, véglegesen feláldozzam magamat, de ne gondoljak semmi előnyre, meg se forduljon a fejemben, hogy lám, én most teljesen feláldozom magam a társadalomnak, és ennek fejében a társadalom is teljesen nekem adja magát. Éppen így kell feláldoznunk magunkat, hogy amikor mindent odaadtunk, még csak ne is kívánjuk, hogy ennek viszonzásául bármit is kapjunk, hogy miattunk bárkit bármilyen veszteség érjen.”8 És az Ördögök ben Kirillov esetén ez a „vékony hajszál is bekerül a masinába”, ugyanis mielőtt Kirillov rászánná magát tettére, Verhovenszkij többször is figyelmezteti, hogy meg kell azt tennie, hiszen jelentős pénzösszeget fogadott el annak idején megbízóitól, és csak ennek a pénzösszegnek a fejében vállalta, hogy megöli magát. így, bár Dosztojevszkij egy bizonyos szempontból, a világról való aktív gondolkodás képessége szempontjából magasabb rendű embernek tartja az öngyilkost, az Ördögök ben mégsem tudja fenntartások nélkül ábrázolni az ilyen embert, mert „az öngyilkos nemcsak önmagában ismeri el elégtelenségét, hanem azt az egész világra érvényes törvénnyé emeli, és ez már esztelenség. Nemcsak érzi a rosszat, hanem hisz is a rosszban. Miközben ráébred betegségére, nem hisz a gyógyulásban, és ezért van az, hogy az ezzel a felismeréssel nyert erőt és szabadságot csak önmaga megsemmisítésére tudja fordítani.”9 így azonban az öngyilkos szájából elhangzó: „Ha már én el is pusztulok, legalább az emberiség lenne boldog, és érné el egykor a harmóniát” mondat csupán üres frázis, hiszen saját erejét és szabadságát egyáltalán nem az emberiség boldogsága érdekében használja fel, eldobja ugyan életét, de tettével embertársai sorsán nem változtat. Nincs benne az emberiség iránti cselekvő szeretet, hiszen úgy gondolja, hogy az emberiség élete is csupán egy pillanat, mint az övé, és ha ez az emberiség elérte a harmóniát, (ami kétséges, hogy megvalósulhat-e egyáltalán), akkor élete - hasonlóan az övéhez — a semmibe torkollik a természet könyörtelen, a szenvedések ellenére sem megváltoztatható törvényei miatt. Ez a tudat azonban véglegesen felkavaija lelkét, éppen az emberiség iránti szeretete miatt dúlja fel, és egy sajátos törvényszerűség következtében megöli benne az emberiség iránti szeretetet. Ugyanis, ha az ember felismeri önmagában a teljes tehetetlenséget arra vonatkozóan, hogy segítségére lehessen a szenvedő emberiségnek, vagy legalább némi jót tehessen érte, s könnyíthessen a sorsán, az emberiség iránti szeretet gyűlöletté változhat a szívében. így ez a fajta öngyilkosság, amelynek - mint láttuk - a halhatatlanságba vetett hit elvesztése az alapja, sokkal inkább hasonlít az Emil Dürkheim által egoistának nevezett öngyilkossághoz, mint az önpusztítás önfeláldozó változatához. Az egoista öngyilkos ugyanis azt, hogy saját életének nincs célja, meg tudja állapítani, de semmi olyat nem tud kijelenteni, ami a többi emberre nézvést is megnyugtató. Dürkheim az egoizmust itt nem egyszerű kisegítő tényezőnek látja, hanem egyenesen a kiváltó oknak. Az egoista öngyilkosban 252