Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében

ha ember vagy?” - teszi fel a kérdést Kirillov, és Verhovenszkij kérdése után, hogy: no, és mi van akkor, ha maga Isten? - Kirillov tanúsítja válaszával szuverenitását, emberisteni mivoltát és a mások boldogságáért tett önfeláldozó öngyilkosságának tervét:

„Érted most már, hogy a megváltás mindenki számára: mindenkinek bizonyítani ennek a gondolatnak a helyességét. Ki bizonyítja be? Én! Én nem értem, hogyan történhetett meg eddig, hogy egy ateista tudja, hogy nincs Isten és nem öli meg magát azonnal. Tudni, hogy nincs Isten, és ugyanakkor nem tudni, hogy te magad lettél Isten - teljes képtelenség, máskülönben okvetlenül megölöd magadat. Ha ennek tudatában vagy, akkor császár lettél, és már nem ölöd meg magadat, hanem legnagyobb dicsőségben élsz. De egynek, az elsőnek okvetlenül meg kell ölnie magát, máskülönben ki kezdi és ki bizonyít? Én éj>- pen azért ölöm meg magamat okvetlenül, hogy elkezdjem és bizonyítsak. En még csak olyan botcsinálta isten vagyok, és boldogtalan is, mert nekem kötelességem tanúsítani a szuverenitásomat. Az ember épp azért volt mindeddig olyan boldogtalan és szegény, mert nem merte bizonyságát adni a szuverenitásának, épp a lényeget illetően, hanem csak úgy balkézről önfe- jűsködött, mint egy iskolás fiú.

Én borzasztóan boldogtalan vagyok, mert borzasztóan félek. A félelem az ember átka... De én bizonyságát adom szuverenitásomnak, én köteles vagyok szilárdan hinni, hogy nem hiszek. Én elkezdem és be is végzem, én kinyitom az ajtót. És megváltok. Csakis ez az egy vált meg minden embert, és alakít át fizikailag mindjárt a következő nemzedékben, mert a mostani testi állapotában, ahogy én gondolom, az eddigi Isten nélkül sehogy sem lehet meg az ember. Én három évig kerestem az én istenségem sajátos jelét, amíg megtaláltam: az én istenségem attribútuma: a Szuverenitás! Ez minden, amivel a leglényegesebb pontban bizonyságát adhatom engedetlenségemnek és új, félelmetes szabadságomnak.”7

Azonban Kirillovnak már ebben a megnyilatkozásában felfedezhetünk néhány olyan részletet, amely arra világít rá, hogy számításába némi hiba csúszott. Ha ugyanis olyan mértékben tudná képviselni, annyira sajátjának tudná érezni az önfeláldozó öngyilkosság eszméjét, akkor annak gyakorlati végrehajtásától nem félne, és nem érezné azt kötelességének.

És ezek az árulkodó jelek nem véletlenek, hiszen egy másik beszélgetésből az is kiderül, hogy Kirillov az ehhez az eszméhez nélkülözhetetlen alapot, a halhatatlanságba vetett hitet sem kérdőjelezi meg, mivel hisz a földi örök életben, az örökkévalóságban.

Ilyen értelemben - bár a regény végén Kirillov végrehajtja az öngyilkosságot - az örökkévalóságba, a halhatatlanságba vetett hite őt nagyon is az evilági földhöz kellene, hogy kösse. Az önfeláldozó öngyilkosság zökkenőmentes megvalósítása és az ehhez szükséges alap: a halhatatlanságba vetett hit elvesztése azért ütközik Kirillovnál akadályba, mert az nem saját bensőjéből fakad, hanem Sztavrogin „ötletéből” származik, és Kirillov pusztán „eszköz” lesz ennek gyakorlati végrehajtásához.

Márpedig, ha az eszme más ember által, és nem a kidolgozója által megy át a gyakorlatba, akkor még egy probléma vetődik fel vele kapcsolatban, és ez a probléma az egész önfeláldozó tettet átértékeli. Dosztojevszkij erről így ír a Téli feljegyzésekben:

251