Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében
elégtelenségén, és azzal, hogy önmaga halálos ítéletét kimondja, nemcsak elítéltként szenved, hanem legfőbb bíróként is képviselteti magát. Az öngyilkos, mivel nemcsak elítélt, hanem bíró is, nemcsak alperes, hanem felperes is, nem ismerheti el a felette álló Isten bírói szerepkörét, és azzal, hogy önmaga felett saját maga mondja ki halálos ítéletét, önmagát állítja az Isten helyébe, Emberisteni arculatot ölt. Emberistenként pedig így gondolkodik: „Ha már én el is pusztulok, legalább az emberiség lenne boldog, és érné el egykor a harmóniát.”4 Tehát önfeláldozónak tételezett tettével mások javát óhajtja szolgálni. Ezt a gondolatot Dosztojevszkij a Téli feljegyzések nyári élményekről című cikkében fejti ki részletesebben: „Értsenek meg, egész önmagunknak senki által ránk nem kényszerített, teljesen tudatos, önkéntes feláldozása mindenki javára - szerintem a személyiség legmagasabb fejlettségének, legnagyobb önuralmának, legmagasabb rendű akaratszabadságának tanújele. Önként feláldozni életünket mindenkiért, keresztre feszíttetni magunkat, máglyára menni mindenkiért —, ezt csakis a személyiségünk legerősebb fejlettsége esetén tehetjük meg. Az erősen fejlett egyéniség, amely teljesen meg van győződve arról a jogáról, hogy egyéniség legyen, amely már egyáltalán nem félti magát, nem is csinálhat egyebet a saját egyéniségéből, vagyis nem használhatja másra, mint arra, hogy teljesen odaadja mindenkinek, hogy mások is mind ugyanolyan szuverén és boldog egyéniségek legyenek.”5 De vajon a cikkekben kifejtett, fent vázolt, teljesen önzetlen, mások boldogságáért való önfeláldozás eszméje megvalósulhat-e a gyakorlatban, vagy szükséges, hogy bizonyos változásokon, változtatásokon menjen keresztül? Hiszen ez az eszme is, hasonlóan a többi, szintén cikkekben, levelekben, vallomásokban monologikusan kifejtett dosztojevszkiji gondolathoz, csupán prototípusa a regényekben ábrázolt eszméknek. Cikkemben ez lesz az egyik alapprobléma, amit megpróbálok kifejteni. Többször utalok arra, hogy a publicisztikai írásokban megjelenő gondolatok milyen változásokon mennek keresztül, mihelyst megjelennek egy-egy nagyregényben. Ezzel kapcsolatban Bahtyin így fogalmazott: „Dosztojevszkij, a gondolkodó eszméi, mihelyt beépülnek polifonikus regényformájába, valójában megváltoztatják létezésük formáját, eszmék művészi képeivé alakulnak át: eltéphetetlen egységbe szövődnek össze különböző emberalakokkal, kitörnek monologikus zártságukból és befejezettségükből, minden ízükben dialogizálódnak, és a regény nagy dialógusába a többi ott ábrázolt eszmével teljesen egyenrangúan lépnek be.”6 Az önfeláldozó ember monologikusan kifejtett eszméjének dialogizálódá- sát, és az eszme gyakorlati életbe való átültetésének kételyét ábrázolja Dosztojevszkij az Ördögök című regényében, Kirillov szerepvállalásában. Kirillovnál a földi élet értelmetlenségének gondolata, amely, mint láttuk, a cikkekben bemutatott öngyilkos esetén is központi jelentőségű - Krisztus történetével van összefüggésben. Kirillov szerint ugyanis Krisztus nélkül az egész bolygó - mindenestül, ami rajta van - merő téboly, és ha a természet törvényei ezt az embert - aki maga volt a csoda - sem kímélték, hanem őt is arra kényszerítették, hogy hazugság közepette éljen és haljon meg, akkor az egész bolygó hazugság, és ostoba gúnyra van felépítve, „...hát akkor miért élj, 250
