Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében
gésben - a szexuális anémiából elkövetett öngyilkosságnak is nagy jelentősége lesz. „Rengeteg rejtélyes és különös öngyilkossággal találkozunk, amelyeket egyáltalán nem a sértettség, valamely anyagi szükséglet, megalázó szerelem, féltékenység, betegség, hipochondria vagy őrület miatt, hanem látszólag minden ok nélkül, az Isten tudja miért követnek el. Századunkban ezek az esetek nagy kísértést jelentenek a társadalom tagjai számára, és mivel ebben nem tagadhatunk bizonyos járványszerűséget sem, ezért is figyelnünk kell erre a nyugtalanító kérdésre.” - írja az öngyilkossággal kapcsolatban Dosztojevszkij a Valamit a fiatalságról című cikkében. Aztán így folytatja: „Mindezeknek az öngyilkosságoknak én természetesen nem adhatom meg a magyarázatát, de kétely nélkül állítom, hogy többségében, egészében, nyíltan vagy burkoltan, az öngyilkosok egy és ugyanazon lelki betegség - a létezés magasabb ideájának hiánya - miatt végeznek magukkal.”1 Ez a magasabb idea, amely a szerző írásaiban eszmeként, eszményként tárul elénk, az emberi lélek halhatatlanságának ideája. Aki elveszti a halhatatlanságba vetett hitét, vagyis az, aki elkezd szabadon gondolkodni a vallásról, és arra a következtetésre jut, hogy nincs halhatatlanság, annak Dosztojevszkij szerint az emberi élet természetellenessé, értelmetlenné válik, és önpusztításba torkollik. Aki nem hisz a halhatatlanságban, annak egyértelmű lesz, hogy az életet csupán azok az emberek tudják igeneim, akik a legalacsonyabb rendű állatokhoz hasonlóak, sőt személyiségük, öntudatuk fejlettsége folytán inkább alattuk állnak. „Ezek készségesen vállalják az életet, azt, hogy egyenek-igyanak, aludjanak, fészket rakjanak és utódokat neveljenek, akárcsak az állatok. O, a falni, hálni, emészteni és ülni a puhán ideája még meglehetősen sokáig fogja vonzani az embert a földhöz - de nem a magasabb rendű embert.”2 Dosztojevszkij koncepciójában a magasabb rendű ember, aki képes elkövetni az öngyilkosságot, egyáltalán nem a közömbös, nem az úgynevezett öntöttvas-ember kategóriájába tartozik, hanem valóban szenved és gyötrődik. Elháríthatatlanul ott tornyosulnak előtte a legmagasabb, legelemibb kérdések: minek élni, amikor tudja, hogy az állatokéhoz hasonló létforma undorító, abnormális és méltatlan az emberhez.* Mivel nincs számára halhatatlanság, nem lehet boldog még akkor sem, ha a kölcsönös felebaráti szeretet közvetlen boldogságában részesedik is, mivel tudja, hogy holnap minden megsemmisül: ez a boldogság, az egész szeretet, az egész emberiség vele együtt a semmibe, az őskáoszba süllyed. „Márpedig ilyen körülmények között - vallja — semmiképpen sem vagyok hajlandó elfogadni semmiféle boldogságot, nem azért, mintha nem vágyódnék rá, nem holmi elvi csökönyösségből, hanem egyszerűen azért, mert nem leszek boldog, képtelen vagyok boldog lenni, ha holnap a nihil fenyeget. Ez az érzés ösztöneim legmélyén fenyeget, és nem tudom legyőzni.”3 így tehát Dosztojevszkijnél az öngyilkosság, az önmagunkkal szemben elkövetett erőszak - ahogy arra Szolovjov rámutatott - valamivel magasabb rend és szabadabb dolog, mint a másokkal szemben elkövetett erőszak. Az ember ugyanis ha felismeri saját elégtelenségét, akkor felül is tud emelkedni 249
