Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Balogh Tamás: Hazatéprés

Amikor dologvégeztén a tükörbe nézett, egy egészen más, hosszú évek óta nem látott arc nézett rá vissza. Ő volt az, kétségtelen, de nem a megszokott Nehéz Dénes. Fiatalabb volt, s nemcsak külsőben. Belül is megcsapta valami régi bohóság, s Nehéz Dénes ekkor határozottan könnyűnek érezte magát.

Este pedig elindult. Emlékezett még a régi idó'kre, amikor a cimborákkal találkozott szombat esténként. Micsoda bulik voltak azok! Fiatalok voltak, hevesek, mindent csináltak, ami káros, ittak, füstöltek, de jól érezték magukat, mert együtt voltak, vidámak voltak. De most? Akkori ismerősei már talán nagyapák, ki tudja, mikor kezdték a gyerekcsinálást, s az ő gyerekeik mikor. Hogy /ént” van-e valamelyikük, majd kiderül, Nehéz ballagott tehát a Mindenjó nevű szórakozóhely felé. Kalapban, kopottas fekete kabátban, füstölögve haladt, az esti szél a frissen borotvált arcát a szokásosnál jobban csípte. Most ennek is örült: mintha a szél is a múltból fújt volna.

A Mindenjó is mintha Nehéznek segítene: alig változott. Az árak és az italok márkája igen, de a berendezés, a külcsín semmit. A tanár mintha egy ősrégen élt, ma már megkövesedett kocsmára bukkant volna egy kisvárosi kőfejtőben. És abban szintén őslényekre: legalább négyen-öten a régiek közül, ki feleségestül, ki magában, de a régi asztaluknál ültek. Dénes megérkezése kisebb csodának számított, bár mint kiderült, az eltelt hét alatt mindenki értesült a régi barát hazatéréséről. Leült hát, beszélgettek, ittak. Minden mint régen. A mostani fiatalok ugyanúgy nem vettek tudomást róluk, mint húszhuszonöt évvel ezelőtt ők, a fiúk kiabáltak, a lányok visítottak, lökdösődtek. Ahogy Nehéz végignézett rajtuk, jó pár tanítványát megismerte köztük. A fiatalok is észrevették őt, ekkor egy pillanatra megszeppentek, de amikor Nehéz üdvözlésre emelte a korsóját, a légkoccintás után minden visszatért a rendes menetéhez.

Éppen egy „kollégája”, egy magyartanár - akiről mindenki tudta, hogy írogatni is szokott — vitte a szót (... értitek, mert nem lehet azt csinálni, amit a mai fiatalok, hogy csak írnak, írnak, gondolatcenzúra nélkül, mindent, ami az eszükbe jut, mert mi az, tudjátok, mi az, pszichoanalitikus napló, mint József Attiláé vagy Csáth betegéé, olyan, nem is tudják, mit írnak, csak teljen a papír, az olvasó meg le van szarva, se történet, se szereplő, csak a Szubjektum, az én, az én, én, én én, értitek, és hogy lehet már olyat csinálni, hogy az egész, nevezzék regénynek vagy minek, egyetlen mondat, de se eleje, se vége, az olvasó meg kövesse, ahogy akarja, de ha már itt vagyunk, vissza kell hozni a bekezdéseket is, mert az olvasó nem gép, nem olvasógép, néha elfárad, legalábbis én el szoktam, vagy vécézni kell, enni, orrot fújni, csöng a telefon vagy kopognak, jön az asszony, a gyerek, a villanyórás, nem lehet egyfolytában olvasni, az olvasó feltekint, és a bekezdés kell, hogy legyen hol abbahagyni, nem csak úgy, sor, mondat közepén, értitek, nálam mindig van bekezdés, szépek, arányosak, és ha már itt vagyunk, kell párbeszéd is, persze nem olyan, mint Móricznál, akit ugye sorra fizettek, ezért írt ilyeneket, hogy Mi ’a, mi, a’, semmi, ühüm, ja, akkó jó, ühüm, ühüm és azt tudjátok, hogy Majakovszkijt is sorra fizették, ezért találta ki a lépcsőzetes verset, nem, komolyan, dehogy azért, hogy minden „fontos” rész ki legyen emelve, nem, dehogy, csak így egy sort szépen széttördelt négy-ötfelé, naná, nő a gázsi, éljen az irodalom megújítása...), és ők bólogattak szorgosan a részeg előadóra, Nehéz pedig éppen rá akart gyújtani, amikor meglátta Tündét. Most ő döbbent meg egy kicsit: nem gondolta volna, hogy a lány ilyen

224