Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Balogh Tamás: Hazatéprés

menekült, amikor jött az ismerőse. Beszélgetésüket újabb rémisztő hang szakította félbe. Becsöngettek.- Gyere! Bemutatlak az osztályomnak.

Hétfőn nyolckor kezdett. Amikor belépett a terembe, észre sem vették. Jóformán csak hátakat látott. Szőkék, barnák, feketék, vállig, hátközépig érő hajak, derekak, csípők, fenekek. Persze voltak fiúk is. Éppen egy szőke lány blúzát nézte, ahogy átüt rajta a melltartó pántja, ekkor vették észre.

O is magát. Hogy nem szemlélő, hanem tanár. Helyzete hasonló és ellentétes is a Tanár úr kérem elbeszélőjével: ő is visszakerült egykori iskolájába, mintha magát látná harminc évvel ezelőtt, újra fiatalnak érezte magát, kamasznak; beszélgetni, forgolódni, játékosan verekedni, viccelni akart, lányoknak szépet tenni, órán billegni a székkel miközben snóblizik a padtársaival, fittyet hányni a tanárra, röhögni rajta a háta mögött... de magán röhögne, mert ő a katedra másik oldalára került vissza, oda, ahol még sohasem állt, leszámítva a tanítási gyakorlat heteit. Rájött, nem gimnazista újra. Nem ül egyik padban sem. Tanár.

Gyors ismerkedés. A szőke lányt Tündének hívták. Megjegyezte. Óra után pedig megkereste a naplóban, születésnap, szülők után kíváncsian. Tünde anyját ismerte régebbről.

Hat osztályban tanított, heti huszonnyolc órában. Elsőtől-negyedikig minden évfolyamban. Délutánjai, estéi mint egyetemista korában: készülnie kellett. De most öt-hat kollokvium naponta. Egy hónapig. És minden vizsgát meg kell csinálnia. Halasztani nem lehet. Nem mondhatja: igazgató úr, én készültem... El is fáradt minden nap.

De nem volt rossz. Megszokta. Ébben legnagyobb segítsége az az osztály volt, ahol kezdett: jó fejük volt, fogékonyak, érdeklődök. A magaviselet, hát az igen... Ismerős kor, valahonnan messziről. Am ez volt az egyetlen negyedik osztály, itt tanított egyedül modern művészetet és huszadik századi irodalmat. Ő kezdte velük Kosztolányit. És ez volt az az osztály, ahol beteg ismerőse osztályfőnök is volt. Nehéz így többet volt velük. Magyaron, rajzon és így osztályfőnökin is. Többet látta a lányt. Aki .kellemes aesthetikai élményt” nyújtott számára. Csak azt. Mégis ő lett Nehéz „ethikai problémája”.

Nem akart Nehéz a lánytól semmit, gondolni sem mert ilyesmire. Ő egy élete felén túljutott, még sötét hajú, de egyre őszülő szakállú férfi, aki mára kisebb pocakot is eresztett. Pár emelettől kiszuszogósodott. Kezei, melyekkel egykor elismert festővé vált, a „válság” óta elfogyasztott italok, cigaretták és kávék hatására bizonytalanná váltak; nem remegtek, csak néha apró csúfság került egy-egy vonalba, amit a táblára rajzolt. És ami a férfiasságának szervét illeti, bizony annak működése is akadozott, mint egy régi kétütemű motorja. Tünde pedig maga az álom, igazi szépség. Nehéz, ha fiatalabb lenne, modellnek kérné, s ha a lány nemet mondana, emlékezetből festené. Mi keresnivalója lenne neki egy ilyen szépség környezetében? Miért érez lelkiismeret-furdalást olyasmiért, ami nem történt meg? Ami nem is fog megtörténni. Talán még a gondolataiban sem. Pesszimistább már annál, mintsem hogy akármilyen kapcsolatot, boldogságot reméljen. Elvégre ő Nehéz Dénes.

Szombat délután kölcsönkért Pataytól egy ollót és a villanyborotváját.

223