Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Balogh Tamás: Hazatéprés
BALOGH TAMÁS Hazatérés A nagy áradás előtt egy hónappal, fél tízkor futott be vonata a városba. Mióta nem látta, az állomás épülete is megöregedett. Nem várt a buszra, taxit nem fogadott. Gyalog indult. Bízott abban, hogy lábai maguktól is elvezetik, de nem volt ismeró's a környék: átépítették az évek alatt. Pár lépés után egy bizonytalan hang szólalt meg mögötte: „Dénes? Nehéz Dénes?” Odanézett. Az őt megszólító alakot mintha ismerte volna régebbről, de csak az érzés maradt, nem kapcsolódott hozzá semmi emlék. Név, dátum sem. Jó pár éve elszaporodtak az ilyen találkozások. — Te vagy az? - folytatta amaz. — Nem ismersz meg? Patay Szilveszter vagyok, a gimnáziumból. Két paddal ültem előtted. Most már megismerte a volt osztálytársat. Bár nem akart senkivel beszélgetni, mégis kellett. Patay újból kérdezett: „Mi van veled? Az osztálytalálkozókra nem jöttél. Senki nem tud rólad semmit. Vagy húsz éve nem láttak itthon. Tanítasz? Festesz? Vagy csak a gimnáziumban foglalkoztál ezzel?” — Is-is — válaszolta Nehéz, miközben arra gondolt, ha nem akart volna hazudni, azt feleli: „sem-sem”. Mert bár valóban volt tanári diplomája (magyar-rajz szakos), de sohasem tanított. Festett. Álnéven. Termékeny volt, a „nézők” szerették, a kritika méltatta. Jónevű, elismert művész volt. Képei számos hazai és külföldi galériában, múzeumban kaptak helyet. A múlt. Mert hat vagy hét éve - úgy tűnik - mintha elfelejtette volna az ecsetkezelést, nem tudott festeni. Csak reklámgrafikákat, tankönyv-illusztrációkat firkált, gyors és kevés pénzért. Régi festményeinek eladásából élt. Most igazi nevén volt itt, semmi-múlttal. — És most? Mi járatban itt? — Egy ismerőst meglátogatni. Hosszú. — Akkor üljünk le egy kicsit. Erre a helyre emlékszel még? - mutatott Patay egy épületre, mely csudás módon ugyanolyan málló vakolatú volt, mint húsz éve. Egy Unicumot és egy sört ittak. Közben Nehéz elmondta, hogy ismerőse - aki magyartanár a gimnáziumban — az ő segítségét kérve hívta fel az előző héten: egy hónapra be kell feküdnie kórházba, s máshogy nem oldható meg a helyettesítés. Más nem jutott az eszébe, Nehéz az, aki ráér, és az sem lehet kifogás, hogy sohasem tanított. Majd belejössz, mondta neki. És Nehéz jött. Most meg ül és iszik. Kicsit később pedig - egy új kör közben - megbeszéli Patayval, hogy nála fog baráti-albérletben lakni a következő egy hónapban. Fél egy körül ért be a gimnáziumba. Pár perc múlva kicsöngettek. Megijedt a hangtól. Sok gyerek. Ismeretlen arcok. A tanárok is. Már majdnem el222
