Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?

szubjektummá válik, egyesülve szól a „megszólított szubjektumhoz” („Kérdjétek akkor”).

Az az értelmezés, amely az Előszót ,,időszembesító'”-nek állítja, vagy az, amely szintén AB A szerkezetűnek találja a verset56, az „első szakaszt” értelmezve a Három rege megírásának időpontjaként, „a hősi múltra” vonatkoztatva (amikor még jól mentek a dolgok), pontosan azt akadályozná meg, hogy az „író” és „írottja” találkozzon. Nem azon van a hangsúly, hogy létezik egy „értéktelített” múlt, amely szemben áll a. közelmúlttal, a jelennel, a jövővel (s ezek elhatárolt szakaszok lennének); hanem inkább arról, hogy a Három rege (vagy egy másik mű) írója tanúja volt mindennek; s az Előszó írója most mint krónikás jegyzi le azt, hogy „mindez” folyamat eredménye (s hogy már a dolgok mag-létében hiba rejlett), s talán az sem véletlen, hogy a Három rege írója mint írott szubjektum, „a szemtanú” észrevétlenül csúszik át egyetlen mondaton belül a jelenbe („A merre járt, irtóztató nyomában / Szétszaggatott népeknek átkai / Sóhajtanak fel”), a beszélő jelenébe, majd a továbbiakban alkalmazásra kerül egy olyan passzív forma, amely épp azt emeli ki, hogy a múlt idejű eseményeknek jelen idejű kihatása van („A’ föld megőszült”). Az Egyetemes Terv része, hogy a dolgok között merev kauzális kapcsolatot mond, kérdés viszont, hogy vajon a Végső Okot, „az utolsó láncszemet” isten rejtett működésében látja-e, annyi bizonyos, hogy játszadozását ő (a Transzcendencia) sem tudja következmények nélkül megúszni („A föld megőszült” — passzív múlt; analógia: „Ki megteremtvén a’ világot, embert,” - cselekvő, aktív, elbeszélő múlt, „Elborzadott a zordon mű felett” - passzív, múlt, „És bánatában ősz lett és öreg” - passzív, múlt). IV.

IV. Krónikaírás és / vagy apokaliptikus beszéd?

A Három rege írója a múlt felől érkezik, az Előszó írója pedig jelenből a múlt felé, írottja szembeforduló hasonlóságaként, mint egyike az el-különböződés- ben mutatkozó Ugyannak57, hogy írottja és írója egyesülő önazonosságuk megtalálása után együtt forduljanak a jövő felé: „Majd eljön a’ hajfodrász, a tavasz”. Ennek a jelenből a múltba, a múlton át jelenbe, majd a jelenből a jövő felé mozgó érvelésnek eleve jövendölés-jelleget ad, hogy a jövendő, mint a bekövetkezett események örököse jelentkezik, a mű-szubjektum pedig mint a Jelenések Jánosa valóban azt úja „amit látott”, „a jelent és ami ezután történik” (Jel 1,19). A jövő múltból való származtatásának gondolata más Vörösmarty-művekben is megjelenik, ahogy a Jóslat (1847) címűben, ahol kontinuitás az esemény-logika alapja, éppen ez a múltból való következés: „Múlt és jövő / így egybe nő”. A jelenből jövőbe tekintő szubjektum és a jövőből visszatekintő „megszólított szubjektum”, akinek megszólítása inkább felszólítást implikál (,kérdjétek”), nem találkozik a vers utolsó sorában, csak mint a jövő jelenére a múltból (a jelenből) kérdező-elbeszélő („Majd”, „akkor”), aki vagy nem akarja (mert annyira elidegenedik), vagy képtelen feltenni közösségiként a kérdést, mert önmagát végképpen megvontként mondja. (Röviden: aki előrevetítő-elbeszélő voltában jelen van, kérdés, hogy mint elbeszélt jelen van-e? S jelen van-e a jövő elbeszélésében egyáltalán bármiféle „megszólított szubjektum”: „Hová tévé boldogtalan fiait?”)

185