Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?
A romantikus költészet prófétainak nevezett verbális jelenségeit úgy jellemzi Schlegel Lamartine „vallásos” költeményeiről írott munkájában, hogy azok a „Végítélet dicső eljövetelét” várják58, Erdélyi XIX. század című versében (1840) a szerző ezeknek a jelen horizontjából múltba és jövőbe tekintő eljárását vonja kétségbe, amelyek nem fikció voltukban akarnak elénk kerülni, hanem fikció voltuk a valóságra vonatkozó aktualizáló szándék látszatát hordozzák (,Azért, komácskám, szállj kissé alább / Hogy a szemedbe lássunk legalább, / Ki múlt - s a jövőre nagy tekinteted / A kis jelenből látnokként veted. / Va- kondturányon áll így a bogár / S úgy véli álláspontja sziklavár”), jellemző azonban, hogy magában a versben feltételekhez kötött prófétai megnyilatkozás („ha majd”) jelentkezik, ahogy PetőfiXIX. század költői című versében szintén. A romantikus jövőkutatás” tehát gyakran úgy értelmezi kutatásának tárgyát, jövőjét, mintha az kitartana az időből valamely célpont felé, hogy azután ne történjék semmi (s ilyetén az már nem az időben történne); s mintha ez az abszolút vég képe bizonyos kontemplációs módszerek által elérhető lenne már most is (látomás, álom). Amikor Petőfi János vitéze megtalálja a Tündérországban Puskáját, azután tulajdonképpen már nem történik semmi (mégcsak nem is „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, hisz ott már vég sincs); sőt a ciklusságban is felfedezhető a kezdettől az abszolút vég felé irányuló átfordulás, ami után (mint volt) nem lesz semmi (Csongor és Tünde Éj-monológ), keletkezés és változás nélkül való („Tán nincs is jövő túl / a sír éjjelén” — Bajza József: Fohászkodás). Az abszolút végnek, minden dolgok végének előrejelzése a romantikusoknál gyakran összekapcsolódik az emberi történelem végének gondolatával, amihez teológiai vagy a biblikus hagyomány értelmezései úgy járulnak, hogy apokaliptikus beszédjükkel a végítélet metaforáit tárják elénk. Kant szerint e világ végére, a világvégre irányuló feltevéseink és metaforáink hátterében azon értelmezői hozzáállást, gesztust kellene észlelnünk, hogyha a végcél elérhetetlennek mutatkozna, akkor maga a teremtés egészének célja (itt = értelme) kérdőjeleződne meg59. Az Előszó esetében - ahogy azt Szegedy- Maszák Mihály is mondja - éppen „az emberiség történeti céljának elvesztése”60 tárulkozik fel, az utolsó nap azt „hozza világra”, hogy mindaz, ami az emberiség létidejében történt, értelmetlen, mert a katasztrófa-helyzet, amely az utolsó napon egész világállapot-jellemző, nem tudott rávilágítani a végcélra, ha csak a végcél „megnyílása” nem éppen saját maga léte céljának kétségbe vonása lenne. Ha az „ezt” deixis erre a szövegre mutatna, vagyis az Előszóra, akkor az írás szerzőségének kettőssége ugyanúgy fennállna, s valóban a prófétikus beszédforma szerkezetét formázná, mert valóban sugalmazott lenne, „hang mögötti hang”61, a központi narrátor, az elbeszélő, az író az elbeszélt mivoltában vett írójának (implicit szerző) hátterében súg, így az írás aktusa előzné meg ugyanannak az írásnak a tartalmát. A „komponált olvasói” hely betöltése ebben az esetben pedig a „megszólított szubjektumra” várna, aki beállna a jelen idő ,jVlost”-jába, s a múlt idejű történéseket visszaolvasná, amely az implicit szerző tevékenységének („írtam”) idejéhez képest jövő, de nem jövő „a központi narrátor” idejéhez képest, akinek csodálatos rálátása van az eseményekre, ezért az sem zárható ki, hogy a „megszólított szubjektummal” együtt áll be a jelen időbe a központi narrátor is, vagy, hogy „a megszólított szubjektum” önmagát is visszaolvasni látja a ,hallottuk”-ban. Ezért a megírás aktusához 186
