Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?
Ennek az olvasati logikának alapján arra viszont miért nem, hogy „Hallottuk a’ szót.” (15. sor)? (A tagolás értelmezó'i-konszenzus, kanonizált olvasat eredménye.) Másrészt, mely történelmi eseményeket kellene a szöveg mögé tennünk: a reformkort, március tizenötödikét, a szeptemberi fordulatot, vagy a szó elhangzása a világosi fegyverletétel idó'pontját jelölné? Az Előszó mű-szub- jektuma a krónikás szerepébe pozícionálja magát, de nem azért, mintha a történelmi események visszanyerhetó'ek lennének a szövegből, hanem, mert a dikciót erős narrativitás jellemzi, s e történet elbeszélés-jellege hangsúlyozott, ez az elbeszélés pedig közösségi léttapasztalatot mond, s a már említett perszonifikációs eljárás nyomán a krónakaíró mű-szubjektum is kinyilvánítja magát benne. Az „Oly korban éltem én e földön” Radnóti-sor, s a „Midőn ezt írtam” közös implikációja (akár egy másik versre, akár önmagára mutat), hogy a textusok ,komponált olvasói hellyel” rendelkeznek, tehát nem az mondódik, hogy a költő múlt időben szól önmagáról, ami különben jelen idejű lenne, hanem, hogy a mű-szubjektum önmagát eleve múltként jelöli a szövegbe az olvasás aktusához képest, ennek a múltnak jelölése pedig az előbb említett krónikás-pozíció eredménye. A „komponált olvasói hely” intelligíbilis természete nem kívülről nyomul be a vers világába, nem a befogadó oldaláról közelíti meg a versmű-világot, ráerőszakolva eljárását, hanem az „írtam” szubjektuma tételezi fel a „másikat”, aki őt visszaolvassa. A romantikus szerzők gyakran fordulnak a történetíráshoz, hogy a jelen horizontjába vonják a „múlt múltságát”, ami mögött olyan azonosító szemlélet rejtőzködik, amely bizonyos történelmi narratívák mögött hasonlóságot lát, tehát nem az elbeszélt történet „múltságára” esik a hangsúly, hanem, hogy olyan „metaforikus kijelentések”52 ezek, amelyek ismétlődnek ikonikusan („Midőn a’nap nyugodni tér” [Midőn a nap a’nap...] „Hull a fáradt ember / Midőn órája szól” - Az ember élete). Hogy a Vörösmarty-műveket az ikonikus jel felmutatása jellemzi, elég megemlíteni Erdélyi azon véleményét, hogy Vörösmarty eposzi tanulmányai „messzi vitték az élettől valami ködbe, szürkületbe, »üres égbe«, hol sem adat, sem hagyomány”53, ami alapvetően érdekes megállapítás ahhoz képest, hogy a Zalán futását eposzként, méghozzá nemzeti eposzként aposztrofálták. A mű-szubjektum krónikás pozíciója tehát nemcsak onnan származhat, hogy az a 48-49-es történelmi események mimetikus értelmezője és visszatük- rözője lenne, hanem hogy az irodalmi- történetírói hagyományban rejlő krónikás-pozícióra játszik rá”.54 A tanú, a feljegyző, az, aki ír, s az olvasó, aki olvas, akinek jelenéhez képest volt, előző az „író” pozíciója egyetlen történet részesei. Ha az „ezt” deixist egy másik szövegre való mutatás gesztusaként értelmezzük, akkor az Előszó „írtam” műszubjektuma önmagát egy másik műszubjektum azonosságaként tünteti fel; csakhogy az író, aki a Három regét vagy egy másik művet írta, most írott, elbeszélt mivoltában lesz tárgya az Előszó műszubjektumának (az írónak, aki a Három regét olvassa), aki a jelenből érvel a múlt felé, megkülönböztetve ,p beszélő Ént a beszélt mivoltában vett Őtől”55, vagyis a „komponált olvasó hely” tulajdonképpen a központi narrátor helye, aki írja a „másikat” (például a Három rege írójának kinevezettet), hogy ezzel a „másikkal” milyen léttörténések estek meg, hogy milyen léttapasztalatoknak volt(ak) tanúi (,A vész kitört” stb.), s hogy ezeket mint közösségit élte meg („Hallottuk a’ szót.”), míg végül a jelenből tekintett múlt elérkezik az író (az Előszó írójának), a beszéd jelen idejébe, míg az objektum 184
