Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás

Midász király megkérdezte Szilénoszt, Dionüszosz lófülű, lófarkú kísérőjét, nevelőjét arról, hogy mi legjobb az embernek; Szilénosz válasza pedig így hangzott: „Nyomorúságos egy napig élő, a gond és a véletlen gyermeke, minek kényszerítesz arra, hogy megmondjam neked azt, amit nem hallanod volna a legüdvösebb? A legjobbat te el nem érheted: a legjobb neked meg nem születni, nem lenni, semminek lenni. A másodsorban legjobb azonban neked - mielőbb meghalni.”14 Ebben a khreiában, gnómában szólal meg Nietzsche számára a tragédiá szelleme; aki megszólaltatja, Szilénosz, e sem ember, sem állat, valami, ami a természet és az ember között áll, még csak nem is állati, hanem valami totálisan nemlétező.

Ezen a ponton válik igazán érthetővé Pázmány és a tizenhetedik század apologétáinak támadási iránya a tudás gnómában őrzött formájával szemben: az is nyilvánvaló, hogy szempontjuk túllép valamin, ami hitvédelemnek, vagy akár az életvitel szabályozásának tekinthető. ANietzsche khreiája mélyén rejlő antropomorfizmus — Szilénosz félig emberi, félig állati alakban való meg- idézése - az emberi és állati közötti határ elrajzolásával nem valamelyik kultúra, hanem a kultúra alapjaira kérdez. Ez a tevékenység nyilván a XVII. században is bántó, ha nem éppen támadónak minősülő atrocitás.

Az antropomorfizmus jelenségének alapos és kiterjedt irodalma van.15 Paul de Man retorikai vizsgálódásának két legfontosabb tanulsága elemzésem szempontjából az, hogy a köznyelv általánosan használt trópusai (is) jelentős mértékben meghatározzák a dolgokról való tudást (ezt de Man nyomán a retorika ismeretelméleti következményének nevezhetjük)16; illetve, hogy az ant- ropomorfizmushoz közel álló alakzatok — az aposztrophé (megszólítás, meg- idézés) és a prosopopeia (megszemélyesítés) alakzatai — központi szerepet kapnak a líra interpretációjának de man-i technikája során. ,Először is — írja e líraelméleti tendenciáról összefoglaló tanulmányában Jonathan Culler17 — a kimondásról átkerült a hangsúly a trópusra. Fry és mások amellett érveltek, hogy a költészet kihallgatott kimondás (utterance overheard). »A lírikus«, írja Frye, »általában úgy tesz, mintha magának vagy valaki másnak beszélne: a természet szellemének, a múzsának, egy személyes jóbarátnak, szeretőnek, istennek, megszemélyesített absztrakciónak vagy természeti jelenségnek... Hogy úgy mondjam, a költő hátat fordít a hallgatónak.« Ha ez így van, az aposztrophé — ’0 wild west wind’, ’0 Canada’, ’Thou still unravished bride of guietness’ - alakzata központi jelentőségű... (...) Az aposztrophé és a pro- zopopeia alakzata arcot ad a nem észlelhetőnek, mint amilyen például az idő és az óra (kiemelés tőlem); jellemző alakzatai egy olyan módnak, mely, mint de Man írja, »a költészet esetében általános jelenségnek tekinthető«.”

Az antropomorfizmus ebben az értelemben „megszemélyesített absztrakciónak” — azaz a másként meg nem ragadható tudás emberivé (és ezáltal megragadhatóvá) tett formájának tekinthető.

Ki kell emelni, hogy az antropomorfizmus ilyen értelmezése nem illeszthető a hagyományos retorika fogalmai közé. Másként fogalmazva, a tudás formáinak általam vizsgált folyamata megragadható lenne úgy is, mint a „retorika” kifejezés kettős használata. E megkülönböztetés értelmében a hagyományos és a XVII. századi autoritás által is használt jelentés szerint a retorika a beszéd anyagának a három beszédforma, a tanácskozó (genus de- liberativum), a törvényszéki (genus judiciale) és az ünnepi (genus demonstra161