Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás
köthető annyira szorosan iskolai folyamathoz, ahogy ma vélnénk. A hitvédelemnek az erkölcsi tanítás igénye és a hitvédő magatartás kifejezése mellett fontos szempontja a hétköznapi élet eseményeinek, a társadalmi kapcsolatoknak, azaz az életvitel egyéb területeinek szabályozása is. Pázmány prédikációi egyaránt szólnak a fösvénységről és a tobzódásról, a fiák és leányok keresztény neveléséről, a prédikátor-oktatásról, az urak és szolgák „tisztjéről” vagy a bírák kötelességeiről. Hogyha a tékozló fiú negatívnak beállított figurája a mulatozás igényének ad hangot, vagy a XVII. század talán legnépszerűbb allegorikus színpadi művében, az ismeretlen szerző által 1646-ban írt Comico-Tragoediában a gyönyörűség allegorizált alakja, Vóluptas a „szép pádi- montomon való táncolás” igényét fogalmazza meg9, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy az ilyen igény ellen fellépő támadás legalább az igénynek megfelelő hevességgel merül fel a prédikátor szerzők oldalán. Nem csoda, hogy többször idézett prédikációgyűjteményében a mulatozással szemben Pázmány a következő kirohanásra ragadtatja magát: „Boldog Isten! Vajon mit mondanának ezek a jámborok, ha a mi üdőnket látnák? melyben akárminémű rendbéli emberek azzal mutogatják éles elméjeket, hogy undok virágénekeket irkáinak, melyeket mind gyermekek, s mind leányasszonyok kardéra tudnak, és csaknem minden házak ezekkel zengedeznek?! Vaj ha meggondolnák azok, akik effélében mutogatják, nem tudom ha elméjeket-e vagy latorságokat, hogy mind az ő lelkek ád számot azokért a gondosz gondolatokért és indulatokért, melyek efféle énekek hallásából következnek! Bizony béfalnák a sípot és jobb dologban foglalnák elméjek élességét. Mert ha annak, aki egy kisdedet megbotránkoztat, jobb volna malomkövet kötni nyakára és vízbe vettetni: minémű nagy kárhozatot hoz fejére, aki lator énekivei ennyi számtalan lelket botrán- koztat?! Mennyiszer történik, hogy egy rossz versből vagy egy ocsmány énekből holtig való latorsága következik sokaknak?! A régi keresztyének, amikor az igazságra térültek, nemcsak az ártalmas és veszedelmes könyveket, de a hivalkodó, szem-fül emberek gyönyörködtető írásokat is mind megégették; amint Szent Lukács íija. Most is azt kellene mívelni: és nemcsak az eretnekségre tanító könyveket, melyeket senki engedelem nélkül házában nem tarthat, átok nélkül; hanem minden hivolkodó és veszedelmes énekeket s könyveket úgy meg kellene vonni az ifjóságtúl, hogy csak neveket se tudná.” Nem azért idéztem huzamosan Pázmány intését a virágénekkel és a lator énekekkel kapcsolatban, mintha az egyházi autoritás véleményét (felekezetiül jóformán függetlenül) ne ismernénk e kérdésben — Horváth Iván Balassi- könyve számtalan példát idéz a XVI-XVIII. századból10; hanem mert megfogalmazása témám szempontjából számtalan elgondolkodtató kijelentést őriz. Az „éles elméjek mutogatása”, az „undok virágénekek”, és „lator énekek”, melyeket „akárminémű rendbéli emberek” fújnak, olyannyira, hogy „minden házak ezekkel zengedeznek” esetleg éppen a tudás és a társadalmi mobilitás: az énformálás mulatáson keresztül való sajátos formájának kérdését vetik fel a XVII. század mulatóénekei kapcsán. Részben Pázmány prédikációi, részben a vizsgált színpadi mű(vek) kapcsán ugyanis egyre erősebb a benyomásom, hogy a Pázmány által emlegetett virágének (a lator éneket Pázmány szövegében, az ezzel kapcsolatos vita felélesztésének szándéka nélkül itt nem műfaji megjelölésnek, hanem etikai minősítésnek tekintem) nem pusztán világi és hívságos volta, hanem valamiféle, az egyházi autoritás jóvá nem hagyott 157
