Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Földvári István: Az eső jött vele
Outa vezetésével betérnek a faluba, és megvárják, amíg kedvezőbbre fordul az időjárás. A kis néger felhajtotta az inge gallérját, hogy az eső ne veijen a nyakába, kiugrott a kocsiból, és a falutól nem messze veszteglő karavántól a főnök sátrához szaladt. A németeknek meghagyta, várjanak az autókban. Nem volt szokás idegeneket a faluba vezetni, mint ahogy a vének többen meg is jegyezték a rögtönzött tanács alkalmával.- Az esőt hozó ember más. Róla tudtunk Ompudi álmából, nem ért minket készületlenül. Az eső jött vele, de ezek az idegenek mit hoztak magukkal?- Bölcsességed előtt meg kell, hogy hajoljak! - válaszolta Outa. - De nem hagyhattam őket a szavannán. Ki tudja, meddig tombolnak a fejünk felett. Ezeket az embereket rám bízták, és eszem ágában sincs magukra hagyni őket!- Nem közülünk valók.- De a vendégeink.- Az esők küldték őket! - szólt közbe a varázsló Outa meglepődött, hogy ilyen váratlan szövetségesre akadt. A vének kérdőn néztek a varázslóra, s a rövid szünetet Outa megpróbálta kihasználni:- Még nem fordult elő, hogy a ritka vendégtől megkérdeztük volna, mi járatban van, mielőtt enni-inni kapott volna és a feje fölé tetőt. A varázsló helyeselt, és most a vének sorai megbomlani látszottak. Csak úgy repdestek ide-oda a csontos kézfejek - a heves érveket mintegy még nyomatékosabbá téve -, míg végül megegyezés született, s az idegenek egy órán belül sátrat verhettek a terepjárók mellett. A falu határában, de fáktól övezett, s így valamelyest szélvédett helyen. Megnyugodva húzódtak be új szállásukra, és az egyetlen dolgot művelték, amit a körülmények - a heves eső és a tény, hogy egy ismeretlen törzs területén éjszakáznak - megengedtek: vártak. Outa érzett csak valamilyen szorongásfélét a túl könnyű győzelem miatt. Ezt a győzelmet a varázslónak köszönhette, s bármi, amihez a törpének köze lehetett, szűnni nem akaró rossz érzéssel töltötte el. És csakugyan, alig két órája próbálták a fehérek kártyázással elűzni unalmukat, amikor az egyik sátorban megjelent egy bennszülött, és rossz németséggel, de azért érthetően a következőket mondta:- Azt hiszem, magukat az én istenem küldte Oguagéba. Remélem nem zavartam meg semmi fontosat... 11. Elburjánzott a szavannafű. A száraz területekről csapatostul jöttek az állatok, és így a környékbeli törzsek vadászainak szerencséje is állandósult. A szikkadt föld itta a vizet, gyomrába szívta repedésein, apró üregein keresztül. Az első hét után már nem tudott többet magába fogadni, torkig lett vele, visszaizzadta a felesleget a rothadó gyökerek bűzével együtt. A pocsolyák helyén itatok születtek, és hozzájuk minden irányból csapások kanyarogtak. Az állatok mohón nyelték a vizet, s ha az esőben rövid szünet állt be, újra ittak, mert nem is merték remélni, hogy még nincs vége a bőségnek. A meleg mégis olyan átható volt, hogy a mozdulatok lelassultak, de nem csak a mozdulatok. Az ember, ha csak gyorsabban gondolkodott, máris kiverte a maszatos veríték. Talán ezért volt, hogy amikor Outa beállított hozzá, hogy kicsalogassa a falu környéki földekre, nemet mondott.- Nem is tudom, Outa... dolgom van. 9
