Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
- És tőlünk érdeklődött? Valaha is idejött hozzánk? Maga, a községi tanács elnöke, egyetlenegyszer eljött?... Réges-rég nem járt itt senki. A többiek is mondják a magukét.- Elviselhetetlen lett az élet...- Ránk már senki nem gondol... A simaképű öregapó a második sorban szó nélkül, buta képpel bámészkodik. Hol a száját mozgatja, hol szétnyitja az ajkait, és úgy áll tátott szájjal. Ovszjannyikov lehajtja őszülő fejét. O is falusi — fáj neki mindez.- Egy pillanat - mondja sietve a községi tanács vezetője. - Miért nem mondták mindjárt, hogy nem szállít? A káposztaszín kendős asszony:- Hogyan mondhatnánk ezt? Iszkityeja: — Félünk. Itt közbeszólt a járási ember is, határozott hangon:- Én pedig azt mondom: meg kell mondani. Félünk megmondani Nyiko- lajnak, félünk megmondani Mihal Mihalicsnak, félnek megmondani nekem, de hát mitől kell félni? A kék kabátos asszony:- Én nem félnék, elmennék bejelenteni. De hát nem tudok én már sehova utazni. Az apó még úgy sem. A barnásvörös kendős asszony, ahogy rátámaszkodott bal könyökével a botjára, meggörbült, öklét a vállához szorította, szemei teljesen becsukva: „Látni se akarlak benneteket...”- Hát én például nem jöttem el magukhoz? Kérdeztem Mihal Mihalicsot: szállítják a kenyeret? Szállítják, minden nap. Akkor mért nem szóltak? A szürkekockás kendőt viselő asszony kezeit tördeli:- Most vége a hallgatásunknak!- Mi magunk se tudjuk, mi lesz velünk. Sötétszürke kendős ismerősünk keze megfeketedett, a bőrébe is beleivódott mindörökre a fekete szín, a körmei körül sötét gyászkeret. Kezeit ráfekteti a bot tetejére, úgy áll ott. Arca csupa ránc. Most már elcsöndesedett, valahová félre bámul mereven. A járási ember már döntött.- Égyezzünk meg a következőben: Most az egész héten át Mihal Mihalics fog jönni magukhoz ...- Mindennap? Minek? De legalább kétnaponként...- A kenyérkét legalább három naponta egyszer...- Én nem azt mondom, hogy mindennap hoz kenyeret. De a hét folyamán, a Győzelem napjáig, az ötvenéves évfordulóig mindennap kijön, és ellenőrzi, hogy vannak ellátva. (Csak győzze az ember feljegyezni...) —... Mi őt választottuk itt meg, beválasztottuk a község vezetésébe, akkor teljesítse a kötelességét, mint a helyi önkormányzat vezetője. Legalább a kenyeret biztosítsa. Azt nem mondjuk, hogy házakat építsen, házakat — azt nem lehet a mi életünkben.- Házaka-atL. Ugyan már...- Víz... az van maguknál. De hát a kenyér! Az a legfontosabb. Ezt neki meg kell oldani. 147
