Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
— Podmaszlovóba nem megyünk el?- Azt hiszem, nem. Nem jut rá idő. Üldögélünk, a nap a bal vállunkat melengeti.- Jó lenne segíteni ezeken az embereken, de egyénként nem lehet kihúzni őket a bajból. Az egész rendszert meg kellene javítani az országban. De ki képes erre? Ilyen embereket nem ismerek. Régóta nincs ilyen Oroszországban. Régóta. Üldögélünk. — De én milyen ostoba voltam, Vitya. Emlékszel — a világforradalomról álmodoztam... Te legalább ismerted a falut. Töviről hegyire. Vitya szerény ember. Akárhogy dicsérik is - nem bízza el magát. És bármilyen nehézségeken ment át az életben, ugyanaz maradt, ugyanúgy megmaradt a türelmes mosolya.- Ott jobbra, azon a helyen ünnepeltük Bojev születésnapját. Azt mondta: megérem-e a harmincat, nem tudom. A harmincegyediket nem érte meg. — Hát igen, az a porosz éjszaka - tűnődik Ovszjannyikov. — És micsoda kihalt, lakatlan vidék volt, nem vártunk sehonnan támadást. Én átmentem a tavon — sehol senki, semmi. Mégis megölték Smakovot.- Hogy tudtunk abból a Dietrichsdorfból kimenekülni? Isten megsegített. Ovszjannyikov, most már gúnyos mosollyal: — Hát Adligától hogy jöttünk? - át a szakadékon, a hóban, futva, bukfencezve. Közben azt látjuk, hogy balról, megkerülve Viszelkit, úttalan utakon dülöngélve jön a két dzsip. Biztosan nyugtalankodni kezdtek, hová tűntünk el. Mindkét közigazgatási személy fehér ingben, nyakkendőkén. A helyi vezető sokkal egyszerűbben van öltözve, az öltönye fölött rövid esőkabát. Ajárási vezető kék nyakkendőt visel, jó minőségű ritka csíkos öltönyt — rajta nincs esőkabát. Az arca széles, kiálló pofacsontú, komor. A haja szurokfekete, kemény szálú, sűrű; feketén csillan a napfényben. Mondjuk nekik: - Elhanyagolják ezeket az itteni embereket. A járási vezető: — Mit tehetnénk? Nyugdíjat fizetünk nekik. Áramot adunk. Némelyiknek tévéje is van. A helyi vezetés - azelőtt ,községi tanács” — embere láthatólag az itteniek közül emelkedett ki, és a mai napig megőrizte falusias jellegét. Hosszúkás arca, nagy fülű, a haja világos, a szemöldöke rőt. Most ő is megszólal:- Van, akinek tehenei is vannak. Meg tyúkok. Konyhakert mindegyiknek. Erőnk szerint segítünk. Beülünk a dzsipekbe, és - elöl a vezetők - megyünk a zötyögős úton, át a falun, a lejtőnkön lefelé. De mi ez? Hirtelen négy parasztasszony jön ki, és teljesen elállják az utat. Egy cingár, sportsapkás öregembert is hoztak magukkal, erősítésnek. Különböző irányból még három öregasszony sántikál oda botra támaszkodva. Az egyik erősen húzza a lábát. A fiatalabb korosztályból egy lélek sincs. Szóval megtudták, hogy itt a főnökség. Azért csoportosulnak itt. 145
