Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák

— És az apai neve?

Ámbár minek itt az apai név. O az - öt évvel fiatalabb. Izgalomba jövök:

— Hiszen mi szabadítottuk föl magukat. Emlékszem is magára. Ott lent egy pince volt, abban rejtőzködtek.

De az asszony szemét már öreges homály fedi.

— Sokan átvonultak itt közületek.

Zavarba jöttem. Különös módon szeretnék valamit megéreztetni vele annak az időnek az öröméből, ámbár mi volt akkor olyan örömteli? legfeljebb az ifjúság. Bárgyún ismételgetem:

— Emlékszem magára, Iszkityeja Afanaszjevna, emlékszem.

Az asszony barázdált arcán - a naptól, a beszélgetéstől - öreges melegség látszik. Ezt válaszolja:

— Én meg azt is elfelejtem, amit nem kellene.

És sóhajt egyet.

A sötét kendős öregasszony keserűbb hangon mondja:

— Nem kellünk mi már senkinek. Most se tudunk kenyérkét venni. Csend áll be. Csak a madarak csicseregnek a nyírfákon. A nap kellemesen,

lágyan süt.

Iszkityeja dagadt szemhéja alól, elgyengült szemével fürkészve néz rám, és tagoltan, vagy talán zavartan kérdi:

— Aztán minek köszönhetjük a látogatást? Talán valami fontos hírt hoztatok?

A másik asszony:

— Talán a járandóságunkat akarjátok kivizsgálni?

Összenézünk Vityával. Ugyan, mit tehetünk mi?

— Nem, átutazóban vagyunk. Azért jöttünk, hogy megnézzük a régi helyeket.

— De itt van a vezetőség is. Lehet, hogy majd ők...

A sötét kendős asszony lassan eszmél:

— Hun vannak?

— Valahun itt.

A közelben hangosan kukorékolt egy kakas. A kakaskukorékolás, bármilyen is a helyzet, mindig friss és örömteli, életigenlő.

Hát most mit csináljunk? Menjünk tovább?

Elbúcsúztunk, és mentünk feljebb, át a gerincen.

A szívem elszorul.

— Nagy szegénység van itt a falunkban - mondja o-zó nyelvjárásában Vitya. — Ugyanezt láttuk végig az egész úton.

— Igen, az embereknek most sem megy jobban, mint bármikor azelőtt. Minden irányban nyílt térség. Közel van már Mohovoje. A környéke már

egészen beépült.

Jobbra, a második utca felé vagy öt birka legel. Senki nem ügyel rájuk. Leülünk egy dombocskára. Nézünk arra előre.

— Ott volt az előjelzőnk. Hogy úszta meg azt a napot?

— Éjszaka aztán pontosan bemérték a célt. És sokat elhallgattattak.

— Aztán reggel újra áttelepítettek minket.

— Kapkodott a vezetés. Itt többet tehettünk volna, minek dobtak át Pod- maszlovóhoz?

144