Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
lecsiszolt görbebot. Mindkettő fején meleg kendő, öltözékük is meleg, sötét színű. Bár a fák alatt ülnek, de a nyírfákon még aprók a levelek, így a kevés zöldön át éri őket a fény, a meleg. A baloldalt ülő sötétszürke kendős asszony buslátba van öltözve, a lábán nem cipő van, hanem saját készítésű bocskor - filcből, vagy talán rongyból. Száraz időre való. Csiszolt botjának felső végét mindkét kezével átfogja, és úgy tartja az arcánál. Mindkét öregasszonynak barázdált az arca, bevágott és leesett az álla, szemeik mintha mély gödörben ülnének - semmiképp nem lehet eldönteni, látnak-e minket, vagy sem. A másik, a színes kendőben, szintén átfogja a botját, és megtámasztja vele az állát.- Jó napot, anyókák - mondjuk élénken, mindketten egyszerre. Nem, nem vakok, láttak minket, ahogy közeledtünk. Anélkül, hogy kézhelyzetüket megváltoztatnák, viszonozzák a köszöntést: jó napot.- Régóta itt laknak? A sötét kendős asszony válaszol:- Amióta élünk, azóta.- És a háború idején, amikor a mieink ideértek?- Akkor is.- Hány éves maga, nénike? Az öregasszony elgondolkodott:- Hát talán olyan nyócvanöt lehetek.- Hát maga, nénike? A másik öregasszonyon a kendő már igencsak kifakult: néhol halványkék, néhol halvány rózsaszín. És nem is buslát van rajta, hanem valami fekete, elnyűtt-kikopott plüssből készült nagykabát. A lábán nem rongypapucs, hanem magas szárú cipő. Elvette a botot az állátói, és kimérten mondta:- Huszonhármas vagyok. Csakugyan? Majdnem hangosan felkiáltottam. Mi itt azt mondjuk: „anyókák, nénike” - de közben elfelejtünk saját magunkra nézni - mintha mi olyan fiatalok volnánk. Mentegetőzve mondom:- Akkor én öt évvel idősebb vagyok, mint maga. Az öregasszony arca a napfényben kissé kipirult, kimelegszik. A nap felé fordul, de nem hunyorog, talán azért, mert a szeme beesett, és a szemhéja meg van dagadva.- Valahogy nem úgy nézel ki - motyogja. - Mi már hetvenéves korunkban sem tudunk járni, csak vonszoljuk magunkat. A beszédtől az alsó fogai kissé kilátszanak - bár szinte nincsenek is neki, csak két különálló sárga meredezik.- Hát azért én is átéltem egyet-mást. Mintha bűntudatot éreznék előtte. Az öregasszony szája — most az is kipirosodik — jóindulatúan elmosolyodik.- Adj az Úr, hogy még soká élj.- Hogy hívják magát? Suttogó hangon válaszol:- Iszkityeja. 143
