Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
már nem is utca - kunyhószigetecskék, az út nem út már: a közepét benőtte a fű, csak a keréknyom maradt meg, mint két kis ösvény egymás mellett. Jobbra, a mélyedésen túl, egy másik utca - hasonló, mint az előbbi. De ott sem igen látni életnek nyomát. A lejtő egy szabad területén, az úttól távolabb, egy törött szekér. Ezen már nem lehet utazni: három kereke van, az egyik rúdja oldalra görbülve, ülésládája összetörve. A kerekeit friss fű nőtte be. Hát a központi állomásunk helye hol van? Itt kellene lennie, itt. De nincs itt a föld feletti tégla boltív, és a pincének még a maradványa sem látható. Elhordták az összes téglát? a gödröt meg betemették? Otthagytuk az autónkat, a tisztviselők bennmaradtak az övékében - nem akarnak zavarni bennünket az emlékezésben. Ott lenn alul - ott van a duzzasztó tó, remek hely. A part be van nőve éles, széles levelű fűvel. Egy erősen lefogyott ló magányosan csatangol, kantár nélkül, mintha teljesen gazdátlan lenne. És úgy tűnik: szomorú. All külön egy rácsos váz rudakból - talán kunyhónak készült? Fél oldalra dőlt. Megposhadt a víz - évek óta mozdulatlan. A környező élénk színű tavaszi zöldtől kékebbnek látszik. A víz színén mozdulatlan száraz ág, hullott levél - nyilván tavalyi, idei még nem lehet. Senki nem jár ide fürödni. A patakon héjdeszkából készült pallóhíd. Négy-öt eplény meredezik, kézzel át lehet érni az egészet. Gyöngyvirágok nyílnak. Senkinek nem kellenek, senki észre sem veszi. Letépünk egy-egy szálat. Lassan, nagyon lassan újra felmegyünk az emelkedőn, de most tovább, egészen fel. Elmegyünk a szekér mellett. Elmegyünk Andrejasin mellett... Három ház egymás után. Az egyik fehérre meszelt, rendesebb. A másik kettő olyan régi, szürke rönkfaház - csoda, hogy állnak. Megszürkült, bütykös fazsindelyes tetők. Fészernek is vélheti az ember a rozoga házikókat. Valahol gyenge hangon egy kutya csahol. Nem minket ugat. Néhány tyúk jön egymás után, táplálékot keresve. Ember sehol. A három házikón túl újra beépítetlen, üres telek. Rajta különálló, még csak fészernek sem nevezhető, sebtében összetákolt építmény, a hitvány falak egyenlőtlen palazsindely-darabokkal körberakva, bádoggal fedve - de már megroggyant, két oszloppal van megtámasztva. Az ember nem érti: kinek, minek kell ez? A levegőégben végtelen csend van. Errefelé talán soha nem jár repülőgép, el van feledve még a zaja is. Meg a lövedékeké is. De akkoriban hogy dübörgött... Hosszú kötélen karóhoz kikötve egy tehén legel. Megijedt tőlünk, félre- ugrik. Felkapaszkodunk a legfelső házikóhoz. Itt, két nyírfa között egy keresztgerenda van felszegezve, mint egy pad, középen még egy támasztódúc is van. A kispadon békésen üldögél két öregasszony - mindegyikük a közelebbi nyírfának dőlve, mindkettőnél smirglivel 142
