Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
keménysége? Ellaposodott, megcsuszamlott, mintha meg is kopaszodott volna. Nincsenek már éles kontúrjai — már nem az egykori félelmetes szakadék. De mégis ő az, a jól ismert hazai táj. Persze már nyoma sincs az egykori fedezékeknek, fóldbunkereknek. A Nyerucsján túl, az emelkedőn húzódott a németek megerősített sávja — de még hogy meg volt erődítve! milyen áttörhetetlen betonerdők, hány különállóan meredező, beásott páncélkupola. És amit nem lehet elfelejteni: az aknátlanított átjáró, közvetlenül az áttörés után. Elesettek tucatszámra, mieink és az ellenségé; a mieink többnyire arccal lefelé, ahogy hasaltak, másztak, a németek pedig összevissza, ahogy védekeztek, vagy ahogy futásnak eredtek - félelemtől eltorzult pózokban; mindenütt elcsúfított arcok, félig levágott fejek; a német géppuskás katona a lövészárokban, közvetlenül a géppuska mellett halt meg, ott is maradt abban a helyzetben. Itt is, ott is égett fémhalmazok: páncélosok, rohamlövegek - olyan vörösre égett színnel, ahogy megég az eleven hús. A németek fedezékei nem olyanok voltak, mint a mieink, emlékszel? Milyen mélyek voltak! És valahol ott lenn, mélyen kis ablak, az ablak mögött virágok ültetve, és a tájkép kedvéért még egy apró kutat is ástak. A fedezékekben valami kellemetlen kutyaszag - nyilván rovarirtó por szaga. Élénk színű, csillogó képes folyóiratok szétdobálva - ilyenek nem voltak a szovjeteknek -, a folyóiratokban a hősiességről és a becsületről, máshol pedig lányok képei. Különös, idegen világ. Hogy egyetlen napra feltartóztassák az Orjol elleni támadást, a németek egyszerre bevetettek ellenünk - hajnaltól napnyugtáig - két légihadsereget. Azt nem lehet elfelejteni. Egyetlen percig nem volt tiszta az égbolt a német repülőktől: alighogy az egyik csapat befejezte a bombázást és elment, ugyanabból az irányból, ugyanazon a körön már jött zúgva a másik. Látható volt, hogy a szomszédos frontszakaszon is ugyanaz a helyzet. Szüntelenül őrölt a repülőgép-malom, egész napon át. És hol a mieink? — azon a napon egyetlen egyet sem láttunk. Az egyik támadó hullámtól a másikig alig lehet egy kis szakaszon átfutni — hogyan lehetne felfejlődni a támadáshoz? Mégis átkutattam Szafonovot, hogy hová rejtsük el az állomást. Elhelyezkedtem egy nyomorúságos fóldfedezékben - hát ott három híradós katona éppen akkor bontott ki egy amerikai kolbászkonzervet, osztozkodtak és veszekedtek rajta. Szomorú! Futottam tovább. Tíz perc múlva visszamegyek - a földfedezék már nincs meg, telitalálatot kapott. Aztán a támadás napokkal később történt. Most pedig egy ugyanolyan dzsipen, mint amilyenen akkor várt rám a dandárparancsnok, visznek minket Zseljabugszkije Viszelkibe (a dzsip konstrukciója a fél évszázad alatt sem változott). Ugyanilyen dzsipen - csak kemény tetővel - jön a járási közigazgatás vezetője, és kíséri őt a helyi vezető — kötelező vendégszeretet. Viszelkibe valószínűleg semmi más járművel nem lehet eljutni. Az út csupa kátyú, még jó, hogy kőkemény, régen nem esett eső. Nem is utazás ez, csak dülöngélünk jobbra-balra, a fogantyúba kapaszkodva. Igen, itt van a lejtő, ahogy megmaradt az emlékezetben, ez nem változott. És fent, a gerincen a fehér fűzfák is ugyanúgy állnak, mint akkor. Es a három házikó is mellettük. A lefelé jövő utcasor erősen megritkult: némelyik házat a háború pusztította el, némelyiket a hosszú idő — új ház nem épült. Az utca 141
