Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
- Eredj, Vitya, aludj egyet. Elment. Közben múlnak az órák — és az állandó csattogás, a zűrzavar, a zaklatások miatt kialakult rendkívüli feszültség kezd eltompultságba átváltani. A kiüre- sedettség érzése, az álmatlanság, a robbanások miatti kábaság nem múlt el, nehéz a fejem, a szemeim be vannak gyulladva. Mintha az agyam, a lelkem egyes részei szétszakadtak volna, elmozdultak volna a helyükről, és sehogy nem illeszkednének vissza. Pedig ezen az éjszakán különösen tiszta fejre lesz szükség. így hát én is elmegyek aludni, be a házba. Az ágyon szennyes, toldozott takaró, a párna se tisztább. Legyek zümmögnek. Letettem a fejem - és megszűntem létezni. Halálos álomba zuhantam. Sokáig aludtam vajon? A nap már teljesen a másik oldalról süt. Lemenőben van. Gyalog megyek vissza az állomásra. Ott találom Pasanyint, csajkával a kezében - éppen végzett az ebéddel. Visszajöttek? Pasanyin részvétteli, szomorú hangon mondja, mintha ő lenne a bűnös:- Az egészségügyi zászlóaljnál azonnal meghalt. A szilánkok teljesen át- lyuggatták. Hát így állunk. ígyLemegyek a készülékhez, hogy tájékozódjam a munkáról. Az embereink nyomott hangulatban vannak. Már a második váltás van az összes asztalnál. Az asszonyok most nem lármáznak: halott van a háznál.- A 415-ös nem hallható? Koncsic válaszol a térképasztal mellől:- Nem. Míg aludtam, a mieink, mint kiderül, kétszer erősen bombázták a németek peremsávját, különösen Mohovojét. De én ebből semmit nem hallottam. Szakadások voltak itt is, ott is, szaladtak kijavítani. Hát Ovszjannyikov hol van? Elment a jobboldali állásokhoz. Fáradhatatlan. Úgy látszik, abbahagyták a zaklatásunkat. De a kábultságom nem múlik. Legalább még egy ideig békén hagynának, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat. Legalább besötétedésig. Nem is ebédeltem, egyáltalán nincs étvágyam. Bojevtől telefonáltak, emlékeztettek, hogy húsz óra nulla-nullakor várja a negyvenkettest. Még ez is... Bár ez alig több egy kilométernél, gyalog is oda lehet menni. De hiszen mindjárt hét óra... A lövöldözés valahogy egészen bágyadttá vált. Mindenki kimerült. Nem mozdulunk előre. Repülőgépek sincsenek, se a mieink, se az ellenségé. Leülök egy fa alá. Talán írjak a naplóba? A tegnapi cigányok óta egy sort sem írtam bele. 135
