Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Hózsa Éva: Mándy "fabulái"
túl önmagán, csak önmagára, önnön igazára támaszkodik, ugyanakkor tudatában van énjén kívüli meghatározottságának, függőségének. Az állati ranglétrán alulra szorul, egyszeri győzelmét sem hiszik el. A varjú sztoikus szemléletű, ám bizonytalanabb, mint a novellákban bemutatott állattársai. Megszokta a szidást, a gúnyolódást, a dobálást, kerüli az embereket, feleségét elhagyja, de vágyik az emberek közeledésére, a vendéglői ételmaradékokra (az utóbbi a létfenntartás kényszeréből fakad), a másikra. A meglőtt szárnyú sas, Ilea, a mitológiai archetextusra utal. A mítoszok ismert madara megváltoztatja a varjú rövid ideig tartó kiváltságos helyzetét, a Samu nevet is a sas miatt veszti el. A varjú az, aki beszélgetést kezdeményez, Ilea viszont - a mítoszi archetextushoz hasonlóan - éleslátó. A groteszk csattanó akkor következik be, amikor a varjú kiüti a sas szemét, majd ezt követi a parabolaértékű, ám ironikus toldalékként hozzácsatolt (jelen idejű) önreflexió: „Tessék? Ha- zudok? Lehet. Egy varjú éhezhet, fázhat, lophat, de hogy kiüsse egy sas szemét? Röhej.” A sas szem-motivikájának átértelmezése, a sasnak a „vak vaíjúval” való szerepcseréje a kívülálló nézőpontjából megkérdőjelezhető. A varjú befejező önreflexiója az ismétlődő és az egyedi esemény eltéréséről tanúskodik, ez a részlet tehát a grammatikai idő tekintetében ugyancsak elkülönül a varjú monológjától, és az egyszerű csattanó-zárlaton is túllép. A „mindig” igazságát egy varjú szava nem változtathatja meg. A szöveg befejezése eltér a narratív sémától, itt válik teljesen önálló szempontú, illetve logikájú megnyilatkozássá, a beszéd és a cselekedet szimultaneitása, a tudatállapot idézésének illúziója jön létre: ,A néma lelkiismeret-vizsgálat illúziója, ami mindig fennáll, míg ezek a tendenciák egymást erősítve jelentkeznek, könnyen szertefoszlik, mihelyt a narratív séma visszatér a szövegben: amikor például az explicit magyarázat vagy a kronologikus történetmondás kommunikatív célú megnyilatkozás benyomását kelti; vagy amikor a monologizáló beszédmód egyszerű kijelentésekké válik, amiket egyaránt értelmezhetünk evokatív elbeszélésnek, de szinkron beszámolónak is.”.8 Dorrit Cohn idézett megállapításában a tendenciák az antinarratív tendenciákat jelölik, amelyek a Mándy-novella esetében szintén jelen vannak, például a múlt eseményeitől, a kronologikus felidézéstől való eltérés, a megnyilatkozásnak a tartós jelenbe történő beépítése, a megtörténtek „valószerűtlenségére” való utalás, a verbalizáció és a tapasztalat összefüggése. A cím azonban semmilyen formai kötöttséget nem követel meg, egy vaíjú (határozatlan névelő!) narrációja a sas és az ember éleslátó narratív lehetőségeinek viszonylatában antinarratív tendencia, ha úgy tetszik, teljesen hiábavaló megnyilatkozásnak tűnik. A befejezésben megjelenő (ön)ironikus kicsinyítés a külső megítélés elmarasztalásának felnagyítását teszi lehetővé. A Vak varjú című Mándy-novella alcíme: Jegyzetek 1946 nyaráról. A háború utáni helyzetet bemutató embernovella szövege nem említi a címben feltüntetett állatmotívumot, a bűnöket tagadó vakság hagyománya szólítja meg a szerzőt. A motívum metaforikus módon van jelen. Az Emeletek, ajtók madárkereskedője egy festőről tesz említést, aki a „hangulat miatt” vaíjút akar vásárolni, nem akarja lefesteni, csak a műteremben szeretné az állatot tartani. A Kabinszúnyogok nemcsak műfaji szempontból és jegyzetszerűségében 1089