Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Géczi János: A rózsa mint jel
turális mintázatok eltűnnek — hogy léteznek üres, s éppen ezért megtapasztal- hatatlan foltok! - az egyik vagy a másik civilizáció fejlődésében, s mindez miféle okokkal magyarázható. A novella színtere Córdoba. Al-Andalusz, ahol a muszlim és a keresztény világ nem csak összetalálkozott, de néhány évszázadra termékenyítő hatású kölcsönviszonyba is került - az európaiak számára kétségtelenül hasznos módon, hiszen többek közt visszakerültek az ismert szerzők közé Arisztotelész gondolatai és művei. Averroes, a Stagiríta híve és követője azt állította, hogy „az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre” - meséli Borges. A holisztikus szemléletű filozófus éppen Arisztotelész Poeticáját fordítja, s két titokzatos fogalommal - a komédiával és a tragédiával - sem tud mit kezdeni: annak tartalma ismeretlen a maga Alláhhal telített arab világában. A főhősnek azonban, ha az istenséget már valahogy elképzelte, akkor annak következményeit is szükséges vállalnia: ha isten a fajokra s nem az egyénekre fejt ki hatást, az istenről egyének nem rendelkeznek közvetlen tapasztalattal. A fajokat azonban az ember fölhasználhatja arra, hogy általuk kikémlelje az isteni szabályokat - közvetítőket keres és talál, amelyek leginkább mutatják a legfőbb szellemi lény tulajdonságait, e közvetítők pedig éppenséggel az ember számára fölfogható hasonlatok. Ilyesfajta közvetítés-keresésről, a megoldások lehetőségeiről szól a novella. Averroes megtalálja a számára tartalom nélküli két fogalom arab megfelelőjét (.Arisztu ... tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat.”) — és így, fordításával elveszejti azok valódi és teljes jelentését. Kudarcot vallott, saját tapasztalat és nyelvi alkalmatlanság híján nem ismerhette az idegen szavak tartalmát és jelentőségét sem, és csúfot űzött a valósággal, mint az az isten, aki bikát akart teremteni, és mégis bivalyt teremtett. De vajon ugyanúgy sikertelen-e az, amilyen módon az arabok maguk és istenségük között közvetítő hasonlataikat keresik? - kérdi Borges. Három ilyen megoldást kínáló válasz - áttétel - is megnevezhető a novellában. A Korán - amelyben nem esik szó rózsáról; a szimmetrikus kert, amelyben eufemisztikus módon a ’rózsákról beszélnek’; s amely a — beavatott számára ismerten - paradicsom földi mása, valamint egy rózsa - amely magává a megoldássá válik. Mivel a Korán az istenség attribútuma, s minthogy annak szubsztanciája, bármi alakot fölvehet - egy emberét, egy állatét vagy éppen egy növényét, így valóságos lehet, ha arról írnak: „az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található ... annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az Isten, Alláh, és Mohamed az ő prófétája.” E rózsa pontosan közvetíti - virágszirmain ott a szent szöveg! - Alláhot az embernek, s persze a koráni szúrákat olvasó embert is az isten felé. Borges azt állítja, hogy amíg Arisztotelész központi értelmű fogalmait nem lehet - alkalmas ’faj’ híján - az egyes egyének számára közvetíteni, azért, mert két, az eredetivel azonos értelmű jelentésre lenne szükség, addig Alláhot közvetítheti a rózsa, hiszen szirmain Alláh valamennyi szavát magán tudja viselni. Averroes novellabeli beszélgetőtársai egy írástudó és egy világutazó, aki 1032
