Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Géczi János: A rózsa mint jel
éppen Marokkóból tért vissza Córdobába. Averroes vágya, hogy ugyanúgy megmagyarázza Arisztotelészt, amiként a Koránt szokás, vagyis képessé tegye a szöveg írója és az olvasó közötti megértést - de ráébred: lehetetlenre vállalkozott. A világutazó azonban - véljük — másként láthatta. Miért kell hinnünk abban, hogy Averroes, avagy közege - amelynek magán kell viselnie lakója attribútumát - szándéka, törekvése mégsem volt sikertelen? A kertben beszélgettek tehát - és éppen rózsákról. „Abú’l-Oászim - az utazó és misztikus lelkű ember - aki meg sem nézte őket, esküdni mert rá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs” - olvassuk a bizonyító mondatot. Valóban ennyire mély értelmű volna Borgesnál a rózsa? Igen. S erre újabb novella is bizonyíték - szintén Az alefben olvasható. Közvetlenül az előző története után jelölte ki a helyét a szerző, s a címe: A Zahír. A Zahír bármi lehet - asztrolábium, pénzérme, tigris, márványdarab, akármi —, egyszerre tartalmazza mindazt, ami a dolog valaha volt a történelem folyamán s valaha is lesz. Azaz, a Zahír egyszerre három időt és milliónyi megvalósult dolgot összpontosít magába - s bárki tulajdonos számára lehetőség, de rögeszme is. A Zahír valamiféle tökéletesség kifejezése (elvileg nem velejárója a szépség). Borges létező és nem létező - azaz írói képzelőerő termékeként létrejövő- kultúrtörténeti adatok sokaságával bizonyítja a Zahír létezését, hogy ezáltal magyarázatot nyeljen a főhős - és némelyek - szokatlan, rögeszmésnek mutatott viselkedése. Nem mást állít, mint hogy van ok, amely mindazt magyarázza, ha az univerzumot, s nem az egyed világát tekintjük az események határának. Egyik forrása egy Julius Barlach-monográfia (Urkunden zur Geschichte der Zahirsage. Breslau, 1899.). Az idézettel azonban nem csupán a Zahírról, de egy ahhoz közelálló, vele valamiképpen kapcsolatba hozható szóról - jelképről — vagy e jelkép jelképéről (s a sor tovább folytatható) beszél. így hangzik: „AGulsan \ p>az egyik magyarázója szerint az, aki látta a Zahírt, az hamarosan meglátja a Rózsát; ...” A Gulsan i Ráz - A titok rózsakertje Mahmud Sebastari 1371-ben megjelent műve, egy régebbi hagyományhoz nyúl, amely a gul (rózsa)-motívum értelmezése mentén alakult. A misztikus Szádi munkássága, s műve, az aforizmákból és történetekből összeálló Gulisztán (Rózsakért) éppúgy korai alakítója ennek a motívumfejlődésnek, mint később Lufti Gül u Nawrus (A rózsa és az újév), vagy Qara Fazli Gül és Bülbül és még mások allegóriája. A rózsa, amely a hagyomány szerint Mohamed próféta tevékenysége jóvoltából, a szépség, illat és misztikuma jóvoltából Alláhhoz kapcsolható virággá vált, s a misztikus tanok gyakorlói számára kontemplációjuk tárgyává választották- egy olyan összetett, omnipotens jelkép, amelynek szemléltetése által Alláh közelségét és a tökéletességet tapasztalhatja meg a halandó. Attar - a tizenkettedik-tizenharmadik században élt perzsa költő — szufí misztikus volt, s a hagyomány szerint - miként neve is mutatja — illatszerárus, a rózsa illóolajának kereskedőjeként és gyógyszerészeként tartotta fenn magát. Reá hivatkoznak később e novellában, amikor azt is kiemeli Borges 1033
