Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Géczi János: A rózsa mint jel
A költemény párhuzamos ellentéttel indul: a minaretek is néznek és Attar is - a nevében a rózsa egyik lényegét, a rózsaolajat hivatkozó költó'. A minaretek a betörő' lándzsákat, Attar a mozdulatlan, a belül, a kertben levő rózsát tapasztalják — azok a vad változást, ő a szelíd változatlanságot. Persze később ez relativizálódik: Perzsia kertszerű, a rózsa pedig nemcsak szelíd, hanem egyszersmind kardél villanása is. Pusztulás és győzelem kettőssége mindkét esetben. A nyitó párhuzamra rímel a későbbi párhuzam: mind a rózsát, mind Attart hajlítja az idő. Ez két ellentétes állítás, hiszen a rózsa nem öregszik — szemben a vak bölccsel. A végidő egyszerre az öreg bölcsé, a betörő barbár lándzsáké és a délutáné. A rózsára viszont nem vonatkozna az idő. A napszakok által jelképezett életkorok lefelé hajlása s a kultúrák hanyatlása nem érinti a rózsát, azt a gyermek is látta, az öreg is, igazán pedig majd a holt szemek látják. A vers paradoxonoktól zsúfolt. Hangtalan - szavak. Súlyos rózsa - köny- nyű. Meghitt — végtelen. Az illat tengerként tódul az öregre, ő mégis távol van a rózsától. A gyermek és a halott, noha az előbbinek nincs tapasztalata, az utóbbinak nincsenek érzékszervei, közelebb van a rózsához, teljesebben érzékeli, mint az érett bölcs. Közelebb vannak a tökéleteshez. A rózsa explicit teljességszimbólum. Teljességét részben az emlegetett paradoxonok érzékeltetik, részben tengerszerűsége, részben a kimondott ’minden’ és ’végtelen’ szavak, részben a létszféráknak szinekdoché jellegű képekkel, mozzanatokkal („zene, egek, paloták, folyók, angyalok”) a rózsa részeiként való felsorolása, részben a kiegészítő-kizáró ellentétekkel való jellemzése. Nap- és holdfény, fehér és piros (bíbor villanás), meghitt és végtelen. Ezt a teljességet csak a halott láthatja, csak a vak (amilyen Attar volt, de az őt megíró Borges is világtalan), mert az élő és látó rabja a résznek, rabja az érzékeknek, rabja a személyes tudásnak és érzékelésnek. Avers rózsája a parmenidészi létfogalomra emlékeztet. (Másfelől nagyon közel van Eliot East Coker-ének, illetve tágabban Négy kvartettjének rózsájához.) Hogy feltételezésünk nem lehet hamis a rózsa teljességszimbólumként való értelmezésekor, azt a versben megidézett virág sziromszínei is igazolják. A nap fehérsége, a hold aranya, a kardél bíbora a lehetséges rózsái színek - egy teljes virág körét nyújtják. E színek nem csupán a botanikai lehetséges variációkat villantják fel, de értelmük szerint a makrokozmoszt átható szellemiség irányába törekvést mutatják. S közben megjelölik azt a helyet is, ahonnan ez a szándék elindul — a föld elemétől, s az itt és most megnevezetlen feketétől. A rózsa ugyan a föld-elemben nő föl, de a másik három elem jóvoltából a lélek felé hajol: irányt mutat és értelmez, elválasztja a pillanatnyit és az örököst: azzal, hogy megmutatja benne a szellemit, össze is köti a mikrokozmoszt a makrokozmosszal. S ezt a rózsát a teljes valóságában csak a tiszta szellem érti, vagy azok, akik annak részesei, pl. az angyalok, a lélekmadarak stb. „Csak a madár értheti a rózsa könyvét” - állította Háfiz, a szufi. S azt is, hogy ahhoz rózsává kell válnia, ha madárhoz - a lélekhez - akar bárki is szólni, vagy madárrá, ha érteni akarja a rózsa nyelvét. A nyelvi tér ugyan ennél több lehetőséget kínál az értelmezésnek, de a 1030
