Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Mirza Gulam Ahmad: Az Iszlám tanításának filozófiája

jár, másik részének sérülése lerombolja a gondolkodás képességét, és tudatlanná teszi az embert. Hasonlóképp az agy ereinek görcse, netán egy-egy daganat, vérzés vagy betegség, mivelhogy dugulást okoz, érzéketlenséghez, epilepsziához vagy gutaütéshez vezethet. Tapasztalataink határozottan arra vallanak, hogy a testről leváló lélek teljességgel hasznavehetetlen. Ostobaság azt képzelnünk, hogy lelkűnknek a testünk nélkül bármiféle boldogságban lehetne része. Belebocsátkozhatunk ugyan efféle képzelgésekbe, ám értelmünk tiltakozik ellenük. Nem hihetjük, hogy lelkünk, melyet a test legkisebb rendellenességei is gyámoltalanná tesznek, megőrizheti tökéletes állapotát, miután a testtel való kapcsolata végleg megszűnik. Nem arra tanít-e bennünket a köznapi tapasztalat is, hogy „ép testben ép lélek”? Aki különlegesen idős kort ér meg, annak a lelke is aggkori elgyengülést kénytelen elszenvedni. A lélekben tárolt tudást felemészti az öregkor. Azt mondja a Dicsőséges Isten:

Némelyiktek a legnyomorúságosabb életkorba jut, és semmit sem fog tudni, pedig valaha sokat tudott (22:6). Minden megfigyelésünk azt bizonyítja, hogy a test nélküli lélek hajítófát sem ér. Ha a test nélküli lélek hajítófát sem ér, ebből logikusan következik a kérdés: mi értelme lett volna, hogy a Mindenható kapcsolatot teremtsen a lélek és a halandó test között? Azt sem árt itt megjegyeznünk, hogy Isten az embert korlátlan fejlődésre szánta. Márpedig ha a lélek az ebben a rövid életben lehetséges kibontakozáshoz sem juthat el a test segítsége nélkül, hogyan remélhetnénk, hogy önmagában, a test segítsége nélkül, korlátlan kibontakozáshoz juthat a túlvilágon?

Mindez világosan mutatja, hogy az Iszlám felfogása szerint a lélek tökéletes működéséhez szükséges, hogy mindenkor társa legyen a test. Halálunkkor a lélek eltávozik a halandó testből, de a köztes létben minden lélek új testet kap, hogy reagálni tudjon az állapot körülményeire. Az új test nem hasonlít a fizikai testhez, hanem fény vagy sötétség az anyaga, aszerint, hogy az ember mit cselekedett itt a földön. Mintegy az ember cselekedetei adják testének anyagát ottani állapotában. Isten Igéje ismételten utal rá, hogy némelyik test fényes, némelyik pedig sötét lesz. Az emberi cselekedetek fénye vagy sötétje lesz az anyaguk. Különleges misztérium ez, ám értelmünk nem lel benne kivetnivalót. A tökéletes ember már ebben az életben is megvilágosított testre tehet szert. Számos példát tudunk ilyesminek a látomásszerű megtapasztalásáról. A köznapi emberi értelem számára mindez nehezen fogható fel, ám akik részesültek már látomásokban, az emberi tettekből szőtt testet sem meglepőnek, sem hihetetlennek nem fogják tartani, hanem létezőként fogadják el a jelenséget.

Vagyis a test, melyre ki-ki a tettei minősége szerint tesz szert, a jó vagy rossz viszonzásának forrása a köztes létben. Ezt magam is megtapasztaltam. A legteljesebb éberség állapotában gyakran találkoztam holt személyekkel, és láttam, hogy a rosszat cselekvők és félrevezetettek teste sötét volt, akár a korom. Személyes ismereteim vannak tehát erről a dologról, ezért hangsúlyozom: ahogy a Mindenható Isten is megmondta, a halál után mindenki testet kap, mégpedig vagy fényeset, vagy sötétet. Tévúton jár, aki merő gondolati erőfeszítésekkel akar szert tenni ilyen mélyreható ismeretekre. Tagadhatatlan, hogy miként a szem nem ismerheti föl az édes ízt, vagy a nyelv semmit sem szemlélhet meg, hasonlóképp a halál utáni életre vonatkozó ismereteket, melyekre csupán szentséges látomásokban tehetünk szert, nem magyarázhat1020