Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Szepesi Attila: Tündérek és katonák
aki egyszercsak érteni kezdte az állatok és a fák beszédét. Lement a folyópartra és suttogást hallott a feje felett: a fák beszélgettek. Egy öreg tölgy suhogtatta a leveleit és azt mesélte az árnyékában álldogáló ifjú kőrisnek, hogy mi mindent látott az elmúlt kétszáz esztendő' alatt. A gold megijedt, visszafutott a kunyhójába, ahol újabb hangokat hallott: a tűzhelyét alkotó kövek beszélgettek. Ekkor a vadász megértette, hogy a szellemek titkos tudással ajándékozták meg. Elment egy sámánhoz, aki beavatta a látás és a gyógyítás tudományába. A mese arról tanúskodik, hogy a természet, az évszakok, az embernél erősebb hatalom megnyilvánulásainak és összefüggéseinek megértése mennyire fontos a tradicionális világszemléletben. Csak ennek a fokozatai különbözőek. Derszu Uzala is érti az állatok beszédét, az időjárás változásának előjeleit, az álmok üzeneteit, bár nem sámán. Arszenyev először hitetlenkedve hallgatja barátja jóslatait”, ámuldozva figyeli nyomolvasó művészetét. Semmit sem ért az egészből. Aztán fokozatosan belátja, be kell látnia, hogy a gold olyan jeleket lát és ért meg, melyek az ő figyelmét elkerülték. Egy letört gally, egy saru nyoma a porban vagy a sárban, egy madár tolla vagy egy prémes állat szőrének csomója a fa kérgén mind korábbi eseményeket világít meg a gold számára. Az orosz tisztből ugyan sosem lesz nyomolvasó, a világ rejtett hangjainak és jeleinek avatott értője, de legalább belátja, hogy mindez lehetséges. Nem babona, nem hókuszpókusz, hanem teljes értékű valóság... Az archaikus lélek nem ismeri a mennyiséggel mérhető teret és időt. Szakrális teret lát, szakrális időben él. Kitüntetett helyeket érzékel a térben és felfénylő pillanatokat az időben. Intenzív pontokat és időszakokat. És ezeknek nem a sorrendje vagy a mérete fontos számára, hanem a hatóereje. Szent vagy ártalmas helyeket érzékel a térben, ligeteket és völgyeket, ahol szívesen elidőz és áldozatot mutat be, vagy ahonnan gyorsan távozik, nehogy baj érje. Az európai gondolkodás a régi művek kapcsán főképp csak azt vizsgálja, ki és mikor írta azokat. A tradicionális szemlélet számára ezek a dolgok érdektelenek, hisz eldönteni nehéz volna, ki mikor mit írt, ha pedig mégis eljut egy névhez vagy épp időponthoz, a mű tartalmáról ez sokat el nem árul. A szimbolikus földrajz és szakrális história számára teljesen közömbösek a tények és az adatok. Magasabb valóságot érzékel. Számára már az elmúlt napoknak is mitikus aurája van. A modern történetszemlélet egyik nagy dilemmája: az antikvitás egy bizonyos pontján elfogynak a mérhető események, eltűnnek a „tények”. Mintha képzetes függöny takarná a régmúltat. Ami innen van a függönyön, érzékelhető és a tudomány számára létező. Ami viszont azon túl van, megfoghatatlan. Ez a szakrális tér és idő küszöbe. Ezen innen található a modem szemlélet rőffel mérhető ideje és tere, rajta túl viszont a mitikus világ áll, illetve dehogy áll: áramlik, lüktet, lobog és világít. Nyilvánvaló, hogy a szimbolikus szemléletű antikvitást nem azért rejti függöny a modern szem elől, mert ott nem történik semmi, ami nyomot hagyott volna maga után, hanem azért, mert a mai szem nem képes ezeket érzékelni... Arszenyev, a szentpétervári térképész e képzetes, mégis valóságos függöny mögé pillant be barátja, a mandzsu vadász segítségével. Megérez és útinaplójában meg is örökít egy keveset abból a mitikus és varázslatos világból, melyet a ma embere számára egyszer s mindenkorra eltakarnak a profán tér892
