Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Szepesi Attila: Tündérek és katonák

tetett, intenzív helyei. Ezek utóbb szent forrásokká, ligetekké, zarándokhelyekké válnak, míg a tér többi, neutrális pontja érdektelen marad. És - tegyük hozzá - a tájak karaktere szülöttei jellegére és jellemére is hat, hiszen az ember szokásai, de étele-itala is abból a földből és hagyományvilágból való, ahol él.

Egy szurdok vagy sziklás hegyoldal, melyet még nem kaszabolt össze a civilizáció, az elemi világ, a szakrális tér maradványa és emlékeztetője. A két szirtfal közt elfutó patak medrébe betoppanó megérez valami különöset, valami idegenszerűt. Itt érvényét veszíti a „kinti időszámítás”. Az árnyékok kormosak, a lombokon túlról beszivárgó fénysugarak tévetegek. A perspektíva csalóka. Ami közelinek látszik és magához csalogat, hirtelen messze kerül. A távoli motívum viszont eléd toppan váratlanul. A köd vagy épp a levegő fénytörése hol szeszélyesen körülöleli, hol pedig magukra hagyja a bérceket meg a súlyukba roppant fatörzseket. A tér és annak párája a föld alatti barlangok kisugárzásától nyirkos és hűvös. Itt még az élőlények is mások. A sziklarepedésből alkonyaikor denevérek keringenek a magasba. Az avarban különös férgek kuncorognak. Némelyik bukfencezve araszol tovább. A másik nagyokat szökken. A százlábú halk surrogással halad a fakérgen. Egy száraz levélcsomó hirtelen lepkévé változik és felszáll. A fa háncsa alól zsáktestű, lábfejű, üvegpotrohú, tükörszárnyú lények tűnnek elő, a mesék világát idézve. Szörnyek, melyek csak pöttöm méretük okán komikusak. A sziklaréseket gyíkok és ritka pillangók lakják. És egy ilyesféle szurdok vagy hasonlóan különálló sziklagyep vagy árnyas hegyoldal nemcsak klimatikus szempontból mikrovilág. Az ide tévedő, ha figyelmes és érzékeny lélek, meg fogja érezni speciális auráját, ártó vagy idilli kisugárzását. Azt a kisugárzást, amit az animista tündérnek vagy rossz szellemnek mond.

A modern - ha úgy tetszik: tudományos - szemlélet legfőbb hiányossága, hogy száműzi a teremtett világból a csodát. Nem látja meg a fűszálban és felhőben, mohos fában, rühes kóborkutyában vagy épp az üszkös arcú csavargóban az egyszerit, az összetéveszthetetlent. A titkot. Az embernél erősebb hatalom folyamatos jelenlétét. Csak mennyiséget lát, minőséget alig. A bölcselet nyelvén szólva: a világ lényegi komponenseiből hangsúlyosan érzékeli a szubsztanciát, és alig az esszenciát. Mindkettőt lényegként határozza meg, és mindkettő az is. Csak éppen a természetük más. A szubsztancia lehetőség, minősítetlen anyag, az esszencia jelleg- és formaadó erő. A modern lélek viszont mindent mennyiségre redukál, ezáltal persze még azt sem képes igazán felfogni, amit a zászlójára ír. A mennyiséget, a csupasz matériát. Mert az anyag önmagában nem érzékelhető. Csak egyetemes beágyazottságában. Ha úgy tetszik - hangzatos szóval: — kozmikus átszellemítettségében. A porszem, a vízcsepp, a falevél meg a fűszál ívére súlyosuló cserebogár olyan titok, ami az anyagvilág felől megközelíthetetlen.

Amikor Arszenyev kapiskálni kezdi barátja „csodalátó képességét”, világa kitárul. Motívumai a helyükre kerülnek. Egy fa, mely korábban köbbel mérhető anyag volt, esetleg futó hangulat, varázslat lesz. A madarak vonulása éppúgy, mint egy tigris sárba rajzolt lábnyoma. Megérti, hogy a világ, ha a csoda atmoszférájában állva szemléljük, mikroszkópi összefüggéseiben éppoly tüneményes, mint kozmikus méreteiben.

A gold mese szerint élt egyszer kunyhójában egy Hekcsír nevű vadász,

891