Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Szepesi Attila: Tündérek és katonák
Ugyanaz, amit az orocs nomádok is tapasztalnak. Csak épp a bennszülöttek ördögnek mondják ezt, míg ő kellemetlen benyomásnak.. Elnevezés kérdése az egész. Egy másik alkalommal, szintén egy embert formázó sziklánál különös érzés lesz úrrá rajta. Apróság, de az egész könyv jelképe lehet, hisz a térképésztiszt szenzibilitását mutatja: „Röviddel szürkület előtt elindultam egy régi vadcsapáson. Egy kilométert haladtam, majd megálltam a folyóparton. Egy völgy széle itt magas szirtben szakadt le, amely hunyorító szemű, horgas orrú, bozontos hajú emberi fejhez hasonlított. Körülöttem nyomasztó volt a csend. Minden élőlény meghúzódott, mintha tartana valamitől. Mintha a kőfej is kinyitotta volna kissé a száját és hallgatózott volna a halott erdő csendjébe...” A kép, a száját nyitó kőfejé, világosan elárulja, hogy az oroszra milyen mélyen hatott a táj lelke és lakóinak mentalitása. Számos hasonló élmény nyomán Arszenyev észreveszi, hogy a tájak kisugárzása, alkalmankénti intenzív karaktere, ha szabad így mondanom: negatív vagy pozitív töltése, több mint futó hangulat. Több, mint a napi időjárás szeszélye. És ahogy ezeket az érzéseit elemezni kezdi barátja hatására, megvilágosodik előtte, hogy az antik lélek a tájakból ráháramló derűs vagy komor sejtelmeit jellemezte tündérek és rontó démonok alakjaival. Mivel pedig az egyik szurdok vagy épp hegyorom minden hozzá közeledőben komor benyomást kelt, a másik, derűt sugárzó táj viszont mindenkit vidámmá tesz, kétség nem férhet hozzá - és ezzel érti meg igazán az orosz tiszt a mitikus világ- szemléletet -, hogy ezek a tündérek és démonok nem egészen légbőlkapottak. Jelképei a magasabb és láthatatlan összefüggéseknek. És amikor a mandzsu vadász néven nevezi őket, nem képzeleg, hanem nevet ad a valóságon túli valóságnak. Képpé fogalmaz valamit, ami mindannyiunk sejtelmében és borzongásaiban él... A civilizáción kívüli világban, erdő mélyén, sziklás patakparton vagy akár egy tágas rét szélzúgásában az embert ma is megkísérti az elveszett idő. A tér meg az idő szakralitása. Hirtelen megérzi a ciklikus idő varázslatát. Az emlékezetéből felidézett gyermekkori ünnepekre fog gondolni, melyeket csorduló vadvizek, fecskeszárnyak és hirtelen havazások elevenítenek újjá. A pitypang ejtőernyői vagy épp a száncsengők távoli csilingelése. Aki pedig ezt felismeri, a múlt jelenvaló kísértetét pillantja meg, ahogy az ott bújkál a rügyek és vadvirágok között, a lombok árnyékában, de szavainkban és félálmainkban is. És miközben a múltra lát, egyúttal a jövőbe is veti kandi pillantását, hisz a ciklikus időszemlélet alapja az ismétlődés. Évszakoké és emlékeké. És az emlékek nemcsak személyesek, hanem kollektivek is. Nemcsak egyéneknek, hanem kisebb-nagyobb közösségeknek, családoknak, egy-egy régió lakóinak, de nemzeteknek is megvan az a rejtett emléktartománya, ami a mentalitására hat, és azt a másokétól megkülönbözteti. És ez nyilatkozik meg a speciális szófordulatokban, ételekben és öltözködésben, regékben és az álomlátás módjaiban is. A szimbolikus időszámítás nem mennyiségeket, nem egyenrangú intervallumokat sorol, hanem valamiképp a teremtés ritmusára hangolódik rá. Vannak kitüntetett pillanatai az időben, melyek köré hajdanvolt események mitikus emlékképei kristályosodnak ki. És a tér szakrális szemlélete sem azonos értékű és karakterű pontok sorából rakja össze a világot, hanem vannak kitün890
