Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Szepesi Attila: Tündérek és katonák

képésztiszt azt sem hallgatja el, hogy honfitársai, az idetelepült oroszok közt is akadnak szép számmal martalócok és más kétes egzisztenciák.

A tájakat és azok lakóit mély empátiával szemléli. Ez azonban kevés. Szemlélete csak akkor tárul ki igazán és tisztul meg az európai érzelgősségtől, amikor kezdi kapiskálni Derszu Uzala gondolatait. Ez fontos, hisz előbb csak jóindulattal, mégis tanácstalanul figyeli gold barátját. Az erdei lélek „furcsaságait”. Am rá kell jönnie, hogy amit nem ért, az nem szeszély, hanem egy teljes világkép megannyi megnyilvánulása. Kezd valamit megérteni abból, ami számára korábban csak érdekes vagy bizarr reflexió volt: ahogy a mandzsu rácsodálkozik egy tigrisnyomra, vagy váratlanul kidőlő faóriás robajára. Ahogy elemzi az éjszaka hangjait, fürkészi a madarak hirtelen elnémulását, a felhők színeváltozását. Megérzi, hogy téves honfitársainak a szemlélete, mely az efféle dolgokat babonaként söpri a szőnyeg alá.

Észreveszi, hogy itt, a mandzsuk földjén, ha a szemlélőnek van érzékenysége a látásra meg a hallásra, minden a csoda atmoszférájában áll. A hal megszólal, a sámán kígyóvá változik. Minden jelképekkel és mágikus vonásokkal van át- meg átszőve. És ez nem az emberiség gyermekkorának képzelgése, hanem a rejtett világ láthatóvá válásának megnyilvánulása. Az erdőn repülőmókus - a gold szerint elhalt gyerekek lelke — száll ágról ágra. A jégmadár, helyi nevén sámánmadár kihallgatja az emberek beszédét és beszámol gondolataikról a szellemeknek. Váratlanul hullócsillagok százai világítják meg az eget, s ilyenkor nem árt óvatosnak lenni, mert valami baljós esemény közeledik. Különös pókok futkosnak a havon, és rajzásuk koreográfiájából kiolvasható a jövendő. Más alkalommal egyik percről a másikra olyan szúnyoginvázió árasztja el a tájat, hogy az utazók képtelenek megvacsorázni: hajuk, szakálluk megtelik rovarokkal, de a teájuk is, ha pedig a szájukat kinyitják, a szárnyas lények százai tolulnak a nyelvükre és a fogaik közé. „Füles nap” világít az égen, baljós vagy épp jótét események előhírnökeként: „előbb két koncentrikus, szivárványszínű kör tűnt fel. A belső kör felső szélétől szi- várvány-ív húzódott fölfelé. Ez alkalommal a valódi napon kívül oldalt még két, lent pedig egy nap volt látható. Az oldalt fénylő foltoktól jobbra és balra sugarak indultak ki, amelyek állandóan hosszabbodtak, mindaddig, amíg találkoztak, és így a láthatárral párhuzamos gigantikus kört képeztek az egész égen. Azután újabb ívek jelentek meg, összefonódtak, s találkozási helyeik szintén éles fényt sugároztak. A körök helyzete nem változott, de egyesek elhomályosultak, mások pedig élénkebb fényűek lettek.”

...A térképésztiszt - ahogy a legtöbb modern lélek - érez még bizonyos hangulatfoszlányokat. Egy völgyben derű lesz úrrá rajta. Megáll és mélyet lélegzik. Úgy érzi, szívesen ittmaradna. Másutt megborzong és továbbsiet. A táj nyomasztó hatást gyakorol rá. „Holdfényes éjszakákon ördögök árnyai száguldoznak a Meka-sziklákon, nyögéseket, hahotázást, sírást-rívást, üvöltözést lehet arrafelé hallani. Mindenkit, aki csak felkeresi a környéket, később valami szerencsétlenség vagy betegség sújt...” - íija Arszenyev az egyik orocs legendát felidézve. Kíváncsi lesz a sziklák környékére és bennszülött kísérői heves tiltakozása ellenére felkeresi a baljós tájat. „Valami sajátságos feszültség érződött a levegőben, meg a különös alakú kövekben. — kommentálja benyomásait. - Rajtakaptam magam, hogy ezek a sziklák kellemetlen hatást gyakorolnak rám. Nem jó egymagámban itt lenni.” Amit érez: valóság.

889