Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Szepesi Attila: Tündérek és katonák
mekei is rég meghaltak. Néha, az éjszakai erdő hangjaiban az ő kísértetük hangját véli hallani az öregedő gold. Csöppet sem érdektelen, hogyan látja nomád szemmel Derszu Uzala az oroszokat meg a kínaiakat. „Hogyan Van ez? - tűnődik fennhangon. - Az oroszoknak cárja van, katonái vannak, és mégis sok a bűnöző. A kínaiaknál szintén így van: cár van, de rablók is vannak. És hogyan élünk mi? Cár nincs, katonák sincsenek, de bűnözők sem...” Arszenyevet váratlanul éri ez a bölcs tűnődés, és arról hebeg-habog a goidnak, hogy az orosz cár gátat vet majd a gonosztevők garázdálkodásának. Am maga is érzi, hogy a magyarázkodása mit sem ér, és barátja dilemmája nagyon is valóságos. Töprengése egybeesik a kínai bölcsével. Csuang-ce ugyanis azon elmélkedik egy emlékezetes írásában, hogyan támadt zavar a világban: „Amíg a ló a mezőn él, füvet eszik és vizet iszik. Ha viszont befogják és hámba kötik, elkezd félénken pislogni, ugrálni, dacolni és a zablát titokban elharapja. Az aranykorban a nép csendesen üldögélt. Elment, nem tudta hová, bendője tele volt, boldogan élt, barátja vállát veregette és sétált. Ez volt a nép minden tudománya, amíg egyszerre előjöttek a szentek és elkezdtek beszélni a rendről és az összhangról, a világ viselkedését megrendszabályozták, erkölcsi törvényeket állítottak fel és a világot úgy táncoltatták, ahogy ők fütyültek. Akkor a nép elkezdett sietni, futkosni, botorkálni, elkezdett ismeret és pénz után loholni, amíg már nem volt megállás...” A maga keresetlen szavaival a gold sem mond mást, mint a kínai bölcs: a teremtés összhangjából kiszakadó ember, aki elveszíti belső egyensúlyát, arra kényszerül, hogy különféle „pótszerekkel” - tudással, vallással, birtoklásvággyal, doktrínákkal - próbálja megtalálni elveszített harmóniáját, ám erre alig van esélye. A katonák, akik Arszenyevet kutatóútjain elkísérik (amúgy derék kozákok), a térképész dilemmájából nem értenek semmit. Becsülik a mandzsu erdőjárót, aki számtalanszor menti ki őket szorult helyzetükből, tudja, hogyan kell mézet csenni a vadméhektől, hol érdemes halászni, melyik fa alkalmas tábortűzhöz, hogyan lehet túlélni egy éjszakai hófúvást a mocsárban vagy egy hirtelen támadt árvizet. Ismeri a gyógyfüvek titkait, érti a sátorverés, a gin- szeng-gyűjtés meg a nyomolvasás mesterségét, mégis - gyereknek tartják. Kezdetleges és kultúrálatlan vadembernek, aki a hegyek meg a fák szellemeihez fohászkodik, áldozatot mutat be a tűznek meg a víznek, a tigriseket pedig (és általában a természeti tüneményeket) társaként tiszteli. Arszenyev kajánul jegyzi meg: kozákjai vigyorognak Derszu Uzala ördög- és szellemhitén, majd este, a tábortűznél hátborzongató boszorkány-, szellem-, házimanó és lidérchistóriákkal riogatják egymást... A mandzsu szemlélete, ahogy átlelkesíti a fákat, a loppanó vadakat, a hegyormokat meg a keringő varjakat, a szent forrásokat és az ártó szurdokokat, még a Pán - jelképes értékű és jelentőségű - halála előtti időben gyökerezik. Vadász ő, akit a természet még nem vetett ki magából. Gondoskodik minden élőlényről, a hangyákról és a varjakról, nem engedi a kozákoknak, hogy feleslegesen - „passzióból” - lövöldözzenek az állatokra, s ha egy-egy fakéreg-viskót elhagynak, oda egy maréknyi rizst, cukrot, teát és sót helyez el, hogy a később érkező ismeretlen vadász, ginszeng-gyűjtő vagy más erdei barangoló ne szenvedjen szükséget. A szelek és a vadvizek folytatódnak léleg886
