Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Marafkó László: Ikszedik fohász a boldogsághoz

golt egy lánnyal, s itt még ócska bérházak málladoztak. Egy nő ment eló'tte, semmi különös nem volt rajta (nem az ő esete, vajon hány esetét hagyta eset nélkülivé foszlani?), ám a bokája finom volt, a telt lábszár („vádli”) kecses ívben fordult a csontokat és Ízületeket rejtő ponthoz, a reggeli nap fénylő és mozgó vonalat rajzolt a harisnyába bújtatott láb kontúrjához, mintha aranycsík hullámzott volna. Ennyi — mondta (volna) a láthatatlan rendező, miközben kutyája átszaladt előtte, szemében emberi kacsintással.

Valaha egy hétvégébe úgy nyomult bele, mint egy borzongató kalandba. Azokban az időkben, amikor még szombaton is munkanap volt, már a délelőtt is ünnep előtti volt - a kecsegtető estétől. Rávetült a másnapi kötelezettség nélküliség, a feszültségmentes reggel, az ártatlan ejtőzés. A kétnapos munkaszünettel a kellemes várakozás áttevődött péntekre, a szombat rejtelmes szigetté tágult, a vasárnap némi borongós árnyékot kapott, a délutánja már enyhe mérgezettségi tünetekkel, a másnapi hétkezdés kesernyés ízeivel. Most viszont bármelyik időtöredék telített volt önmaga ígéretével, a zaklatottság bárminemű fenyegetése nélkül.

Mintha egyszer s mindenkorra felmentést kapott volna az óralátogatás alól. Mintha jószántából barangolna az életén. így kellett volna a születés pillanatától kezdve. De már a barangolás sem szabad elhatározás dolga. Elhatározni szabad, de szabad-e az elhatározás?

Az élet a halál késleltetése. Egyetlen elhúzódó szexus („Vigyázat, orgazmusveszély!”), ám azt meg kell tartani az utolsó alkalomra, s akkor minden addigi ennek rendelődik alá, e célszerűségre fűződik fel, s nem kezdetben, hanem a végén ott a nagy bumm. Persze, az emberiség kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc tized százaléka menet közben elfárad, elfeledi a remek tervet, elveszíti a férfiúi képességét, fogait, erejét. Bár az eltervezés tökéletes - a részletek felfalják a nagyszabású ívet, mint rozsda a vasúidat.

Vége a kettős életnek: a letudott dolgok és a ritka eufória párhuzamosságának: önmagában érezte e kettő - mit is, egyesíthetőségét?, nem, azonosságát. Hogy benne lel önmagára a lét.

S ebben a pillanatban valaki gyengéden megragadta a gallérját.

Koszlott, piszkosszürke alak, orrában - a bőrt átszúrva - karika, arca közepén - a húsból kiállva - fém gömböcske.

Áradt belőle a tisztátalanság. A tér lépcsőlejáratánál hosszú hajú társa ült, egy lány társaságában.- Nyúld le! - kiált a hosszú hajú.- Öreg, kisegíthetnél egy ezressel.- Nem lesz az sok?

A piszkosszürke szemében a váratlan helyzet okozta röpke tétovaság.- Na, nyomd már!- És ha nem? - kérdezi H.

A piszkosszürke a szakadt bőrdzsekijébe nyúl és elővesz egy tőrkést. A jelen e pillanatban átmegy az Ének a finn tőrkésről című, műfajilag bizonytalan (kimenetelű) intermezzóba. Pontosabban Óda a finn tőrkésről, bár e címváltozat a szenvedő alany mintegy pozitív viszonyulását tételezi fel a szúrószerszámhoz, de ha egy jó poénért más - ahogy mondani szokták - a közeli hozzátartozóját is hajlandó eladni, akkor mi - ha ilyen súlyos ellentételezést nem is kívánunk - az érzelmi tartalom némi sérülése árán is megtehetjük.

220