Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Cseke Ákos: Pragmatizmus és megkerülés
Rortyt ezerféleképpen le lehet írni, például szakállas, filozófus, amerikai, nem néger stb., majd ebből először arra következtetnénk, hogy Rortynak, az embernek nincs lényege, majd rögtön arra, hogy az embernek, mint olyannak nincs, majd arra, hogy semminek sincsen lényege. Gondolati hadonászások ezek, retorikai fogások, semmint logikai érvek; lenyűgözni akarja olvasóját az amerikai író, nem pedig meggyőzni. És persze nem az a baj, hogy nem tud, hanem az, hogy nem is akar meggyőzni, csak elkápráztatni. Teóriákat gyárt, miközben kérkedik a teóriák esetlegességével. És mindeközben pragmatista teóriája egyáltalán nem pragmatikus; a gyakorlatban a legtöbb kijelentése egyszerűen nem állja meg a helyét. Ahogy Russel megjegyezte, a pragmatikus igazságfogalom már annál a kérdésnél megbukik, hogy „ittál-e kávét reggelire?”, hiszen a válasznak nem abból a tényből kell kiindulnia, hogy igaz-e ez a kijelentés, hanem abból, hogy melyik válasz az, ami hasznos. Az is nyilvánvaló, hogy a hasznosságnak is van - a Rorty által elítélendő értelemben, tehát megfelelésként használt - igazsága, hiszen több hasznos válasz közül azt fogom választani, ami legjobban megfelel a céljaimnak; ezt egyébként Rorty kétféle platonizmus-értelmezésekor már láthattuk. Ha viszont a pragmatizmus mind a teória, mind a praxis területén nehezen védhető, akkor nem marad más, mint a retorikai érvelés, ami el is önti a Megismerés helyett remény egész szövegét. A kötet egy harminc oldalas fejezetében (Világ - szubsztancia vagy lényeg nélkül) például Rorty nem kevesebb, mint harmincöt szerzőre utal, legtöbbjükre többször is, és a nyelv- filozófia, a hermeneutika, a dekonstrukció, a hólizmus, és más régi és új filozófiai irányzatok megidézése mellett arra is marad ideje ugyanebben a fejezetben, hogy kitérjen olyan témákra, mint számelmélet, részecskefizika, darwinizmus, Zen buddhizmus, kommunikációelmélet, stb. Finoman szólva eklektikus, durvábban mondva kusza, összevissza írás ez. Tényhegyeket mozgat meg, hogy aztán következtetése nagyrészt semmitmondó legyen. Kétségbeesetten, nagy retorikai hévvel tagad, miközben homályban marad, hogy ezek a metafizika-ellenes kirohanások mennyiben segítik a demokrácia megvalósulását, vagy hogy a metafizika mennyiben akadálya annak; miképpen például az is, hogy hogyan lehetséges önmagunk megváltoztatása önmagunk megismerése nélkül (honnan tudjuk, hogy mit kell megváltozatni?) vagy hogy a remény fogalma mennyiben zárja ki a megismerés fogalmát. Nem bizonyítás ez, hanem kinyilatkoztatás, nem fogalmak ezek, hanem szólamok, jelszavak, frázisok. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta pragmatizmus nem állít valódi alternatívát a metafizikai gondolkozás mellé. S ha sem Rorty történetisége, sem retorikája nem meggyőző, az nem csupán azért van, mert önmagának állít fel csapdákat, majd azokba sorra beleesik, hanem azért is, mert az egészre irányuló gondolkozásról való ilyesfajta harcias lemondás sohasem becsületes, így aztán nem csupán logikailag, hanem etikailag sem tartható — a Megismerés helyett remény etika-felfogásának értelmében sem. IV. IV. Rorty sem gondolta mindig úgy, hogy a metafizikának ez a dekonstruktív megkerülése volna a pragmatizmus feladata. A nyolcvanas évek tanulmányaiból összeállított kötetében, a Heideggerről és másokról-ban még a gyenge gondolkozás mellett teszi le a voksát, azaz az olyan filozófiai reflexió mellett, 93
