Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Cseke Ákos: Pragmatizmus és megkerülés

„mely nem törekszik a kortársi kultúra radikális kritikájára, nem próbálja megtisztítani vagy más irányba terelni azt, csupán emlékeztetőket állít és néhány érdekes lehetőséget vázol fel.” Ez az a cél, tegyük hozzá, amit egy minden megalapozást kerülni vágyó filozófia maximálisan kitűzhet maga elé. Bizonyos elmozdulások azonban kétségkívül kitapinthatóak az új kötetben. Érdekes ebből a szempontból megfigyelni a Heideggerről és másokról kritikáit. Mintha Rorty nem tudta vagy nem akarta volna elkerülni azt, hogy folyamatosan fel ne rúgja azon gondolatkísérletek tanulságait, amiket a Heidegger- kötetben rögzített, és így a Megismerés helyett reményben mintha ugyanazokat a gondolkodói hibákat követné el, amiket akkor és ott - például - Derrida szemére vetett.

Rorty Derrida-kritikája nem tagadja a francia kolléga munkásságának jelentőségét, ugyanakkor, ahogy Heidegger Nietzschét és Derrida Heideggert látta úgy, hogy nem tudott kikerülni e metafizikai gondolkozásból, most Der- ridát értelmezi így Rorty. Szellemes magánjellegű vicceknek tartva Derrida elemzéseit, nem palástolja azt sem, hogy olykor fölöslegesnek tartja a francia filozófus törekvését: „a metafizika dekonstruálása egyáltalán nem tűnik valami égető feladatnak, melyet szükségképpen el kellene végeznünk, mielőtt megkezdhetnénk munkálkodásunkat a kultúra egyéb területein.” (HÉM,

135.1. ); ,A némiképp bohózatba illő igyekezet a platonizmus látszatának elkerülésére felkelti a gyanút, hogy századunk filozófusai, akárha felhúzós bábuk volnának, még mindig ama fárasztó dialektikus megfordításokban lelik kedvüket, melyekkel Hegel kegyetlenül leszámolt a Fenomenológiában” (uo.,

124.1. ); „Ha a dekonstrukció nem egyéb, mint a megalapozás-ellenesség legújabb változata, akkor nem túlzottan érdekfeszítő dolog.” (uo., 140.1.) „Bevallom, zavarba ejtőnek találom a dekonstruktőrök reflexszerű gyanakvását a bináris oppozíciókkal szemben. Az effajta tehetség azonban mit sem ér, ha nincs valamilyen konkrétabb célja a logocentrizmustól való megszabadulásnál.” (uo., 143.1.) „Felfogásom szerint egy intellektuális világot csak egy másik intellektuális világ szoríthat ki - egy új alternatíva s nem a régi alternatívával szembeni érv. Csak egy újabb logocentrikus káprázatnak tűnik számomra az a gondolat, hogy van olyan semleges alap, amelyre egy olyan kiterjedt dologgal szembeni érvet építhetnénk, mint a logocentrizmus. A valóban eredeti gondolkozás eredménye szerintem nem annyira korábbi meggyőződéseink cáfolata vagy felforgatása, a cáfolat szerintem az eredetiség hiányának a jele. (uo.,

155.1. ) Heidegger Nietzsche-értelmezése kapcsán pedig Rorty arra hívja fel a figyelmet, hogy az oppozíciók megfordítása (Nietzsche „megfordított platonizmusa”) nem vezet ki a metafizikából, mivel a megfordítás „mindenestől megtartja az ontológiai rendszer formáját.” (uo., 150.1.) Ezzel azt is mondja, hogy nincs értelme olyan behelyettesítésekkel élni, sőt ilyeneket könyveimként használni, mint megismerés helyett remény. A fejére állított struktúra még nem a struktúra érvénytelenítése. Rorty még nyilvánvalóan látja azt is, hogy a metafizika történetének utolsó fázisába érve két lehetőség maradt: visszatalálni a metafizikai kérdésfeltevéshez és mintegy bezárkózni annak a világába, vagy pedig egy olyasfajta nyitottságot vállalni, ami nem vonatkozik semmire. Hiszen aki érvekkel próbálkozik, mondja Derrida kapcsán Rorty, „maga is elkerülhetetlenül metafizikussá válik, mindazokhoz hasonlatosan, akik egy kitüntetett ősszótár felfedezésén fáradoznak.” (uo., 130.1.)

94