Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
— Vet - gondolhatta a kölyök. - De miért szórja szét az életet? S nyakában a furcsa zsákkal miért olyan, mint egy sebesült? A két tehén jámboran kéró'dzött a kocsi hátuljához kötve. Mihelyt Apja elvetette a búzát, Hímest és Zsömlét járomba fogta, utánuk kötötte a szöges vasboronát, s néhány fordulóval elboronálta a vetést. Hogy miért szórta szét Apja a magot? Az életnek erre az összefüggésére ésszel fölfogható világossággal választ a gyerek ha nem is adhatott még akkor, amikor eljött a nyár és ismét ott ült Szentkirály mezejének dűló'útján, a magasra nőtt fűben, ugyanabban a kerékcsapában, s a szeme előtt bámulatosan hullámzott az érett búzatábla, melynek learatására Apjával, Anyjával és a szekeret vontató Hímessel és Zsömlével a mezőre megérkezett. A szekér hűvösében a szentkirályi ég alatt otthonosan élte át, vagy inkább csak érezte meg, hogy ugyanazon a helyen, ahol azelőtt felszántott és elboronált föld volt, ahol Apja vetett, most aranysárga kalászok rengenek. Magas fű közül nézte Apját, amint kaszával a kezében jobbról balra lendülve vágja a rendet, a kaszára kötözött bot és a kifeszített madzag, vagyis a terítő egyenletes ütemben teríti, sodorja neki a levágott szálakat, dönti az álló gabonának. Apja a gyermekének háttal, derékban előrehajolva, minden suhintás után ritmikusan, egy kicsit szétterpesztett lábbal lépeget előre, Anyja meg hátrálva követi őt, sarlóval szedi a gabonát. Bal kezével magához öleli, s három-négy sarlózó mozdulat után, amint ölelő kaxja megtelik gabonával, majdnem olyan serény és hajlékony mozdulattal fekteti le az összeszedett markot, ahogy pólyába kötve őt szokta letenni a bölcsőbe, máskor meg a nagy, fehér nikkelezett és igen ruganyos gyerekkocsiba, amit a szekéren akkor is elvittek a mezőre, mikor abba a gyerek már réges-rég nem fért bele. Apja és Anyja ahogy előrehaladt a táblában, úgy gyűltek utánuk a kévék. Amint kiértek a rend végére, átkerültek a tábla másik oldalára, s ahogy aztán közeledtek, már Apja nézett a dűlőúton hagyott gyereke felé, Anyja pedig legtöbbször hátrálva közeledett hozzá. A learatott búzát együtt kötözték kévékbe. Egy-egy mozdulattal felemeltek egy-egy félmaroknyi gabonát a bekötetlen halomból, egy másik mozdulattal elfelezték, a kalászos végeket egymáson keresztbe fordították, majd egyik szárát a hónuk alá véve, a másikat előrenyújtott kezükben tartva két- három cserélő csavarintással összesodorták és a földre fektették a kötelet. Apja ráemelte a kötélre a marokba szedett gabonát, a búzakötél egyik végét egyik kezébe, másikat a másikba vette, s miközben jobbjával a búzaszálak két véget összecsavarintotta, letérdelt a kévére, hogy a kéve derekát átfogó kötéllel jó szorosra kösse, a kötél összesodorintott végét pedig bedugja a kötél alá. — Nehogy széthullj! Viselősre! - nevetett Anyjára térdelő helyzetéből felemelkedve. Mikor a bekötözött kévék a tarlón - csaknem mint a holtak — szanaszét hevertek, Apja és Anyja felett a szentkirályi ég igen megnőtt a gyerek szemében. S milyen bámulatra méltó volt az is, ahogy hol erre, hol arra emel- gették-forgatták s kepékbe rakták valamennyit; a letarolt táblán rendben felsorakoztak a keresztek. A kék levegőben láthatatlanul és álltában daloló' pacsirta is azt nézte a magasból és azt gondolhatta, hogy ez az a pillanat, ami után majd fel kell venni és végestelen-végig vinni kell a kereszteket. 838
