Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
De hát honnan is gondolhatta volna a gyerek, hogy az életben azért történt mindez s minden további azért történik, hogy az új kenyér a kereszt jelével szépen szegessék meg. Majd csak évek múltával köszönt vissza emlékezetben az a kis kék mosoly is — a búzavirág mosolya amit az aranyszínű kévébe kötve ugyancsak hazavittek. Benne volt a gyönge kis mosoly a friss kenyér jó ízében, ahogy a kerek kenyér piros-barnára sült héjában a szekérzörgés hangja is benne volt. Még a parázsló csillagok fénye és a szentjánosbogarak titokzatos izzása is benne volt abban. Apja örömmel rakta fel a vendégoldallal kiszélesített szekérre a kereszteket, s a két néma jószág bár búsan, mégis rendületlen türelemmel húzta haza a súlyos és magas rakományt. Alkonyodott már Szentkirályban, sötétedett a legalább három kilométer hosszú úton, mikor az utolsó fordulóval hazafelé döcögtek. Akkoriban nem volt még fénye a falunak, nem égtek benne az utcán villanyok, csak az ég csillagai ragyogtak türelemmel és olyan csendes örömmel a virágzó hársak illatában, amilyen örömre minden falusi ember bőségesen rászorult. Apja erős háta mögött hanyatt fekve a kévékkel szárnyas alakban megrakott szekér tetejéről a gyerek hálát adhatott az életnek, hogy láthatja a fokról-fokra kivirágzó eget, s az ösztöneivel kitapogathatja és összehasonlíthatja a Malomárok partján hosszan elnyúló rét virágait a csillagokkal, meg a réten békésen legelgető Hímes és Zsömle szomorú szemével. Ostora hegyével Apja megmutatta neki, melyik ott fenn a Göncöl szekere, s aztán meg is mondta, hogy nem kell félni, a Göncöl rúdja ugyanúgy mindig hazafelé mutat, ahogy a szekéré. A szentkirályi, majd a nadalosi úton hogyne járta volna át a gyerek lelkét az ösztönös sóvárgás, valahányszor megkérdezte Apját:- Mikor érünk már haza? A sötétben kísértetiesen, de mégis vidáman röpködtek le a szekérről, röpködtek villáról villára a kévék, s a keményre döngölt földön négyszögletes asz- tagba gyűltek a szérűn, várva a masinára, amely majd odaállhat hozzá, mihelyt az ő gabonájuk cséplésére is rákerül a sor. A gyereknek ugyancsak emlékezetes élménye volt a szülőfalujában Présel Csani bácsi majdnem mindig fekete, olajos és titokzatos arca. Őnála csak az a kis pöfögő kéményű, fekete traktora, meg az a nagy, lomha és furcsa masinája volt titokzatosabb. Hogy is bírta a kis fekete, ruganyos ülésű traktor portáról portára maga után húzni azt a magas, szürke és poros cséplőgépet, melynek hangosan bőgő, szégyentelenül tátott száján, veszedelmesen forgó fogsora között úgy jött ki a sárga szalma, mint az arany, meg úgy is, mint részeg emberből a ronda hányadék. A falu egyetlenegy gyereke sem tudta kivárni, hogy az ő szérűjükre is odaéljen végre a masina, ezért aztán csapatosan, házról házra követték a lomha furcsaságot. Tisztes távolból lesték a gépet, ahogy a körülötte összhangban dolgozó embereket. Nem tudott betelni a traktort és a cséplőgépet összekötő, előbb hosszan és lazán lengő, majd a lassan hátráló traktorral megfeszített meghajtó szíj keringő futásával, csattogó hangjával, a traktor és a masina oldalán forgó kerekekkel. Azt mondta bámészkodó barátainak, hogy ő traktoros lesz, mozdonyvezető vagy pilóta, majd meglátják! Milyen érdekes volt az is, 839
