Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
BENKE LÁSZLÓ A szülőhely körül Életének hatvanadik éve felé az öreg Védás lényegében ugyanolyan kinézetű és ugyanolyan szeretetre méltó ember volt a falujában, Vrácsikon, amilyen az ifjú Védás - életének hatvanadik éve felé, vagy inkább egy kicsivel előbb, Budapesten. Mindkettő szeretett dolgozni, munka közben fütyörészni, dano- lászni is, csakhogy az öreg Védás sokkal jobban dolgozott, fütyült és dalolt, mint a fia. Ha jobban megnézhettük volna az öreget - elég korán deresedé' halántékát, eltűnődő, gyakran és látszólag hirtelen el-elszomorodó arcát, majd engedékeny mosolyát, ha jobban megfigyelhettük volna egyenes tartását, megmegcsillanó szemét, felnevetéseinek, haragjának és igenjeinek mélyebb jelentését -, akkor jobban megérthettük volna a sorsával és a feleségével végeredményben megbékélt, a bajok ellen örökös munkával, jó kedvvel, türelemmel és szeretettel küzdő embert. Az ifjabb Védás ma is szeret tűnődve belefeledkezni abba a képbe, amit első emlékeként őriz az öregebbről. Olyannak látja őt, mint egy igéző csodát. Kétéves kori önmagát a szentkirályi mező füves dűlőútjának kerékcsapájában, egyetlen ingecskében pedig úgy látja, mint egy elhagyatottat. Nem is tudja, nem is érti, mit járkál apja ide-oda, ő meg csak bámulja megigézetten. (Jóval később tudta meg anyjától, hogy a felejthetetlen kép 1945 tavaszán vésődhetett az emlékezetébe.) Anyja huszonhét, Apja harmincöt éves volt akkor. A súlyos, búzával teli zsákot Apja olyan könnyedén vitte vállán a frissen fölszántott, süppedős, szépen elboronált talajon, ahogy őt szokta vinni a nyakában. És ugyanúgy tette le és hagyta magára a zsákot, jóval beljebb, ahogy őt hagyta kinn a dűlőúton.- Mit csinál ez? - kérdezhette volna a meghökkent gyerek, ha meg tudott volna szólalni. Nézte csak, hogy Apja milyen furcsán, féloldalasán kötöz a nyakába egy másik, búzával félig-meddig teli zsákot. Megállt a vetésre előkészített föld sarkától valamennyivel beljebb, tekintetével méregette a földet és Anyját a magszélen, helyezkedett kicsit, majd azt mondta maga elé:- Na hát akkor, Isten nevében. — S odaszólt a gyerekének, hogy az is lássa: - Ez a teste. - A megmunkált földre először hosszirányba szórt egy marék magot. Ezután szélesebb lendületet tett a kezével: — Ez a karja... — nézett vissza a fiára. Az újabb széles mozdulat íve közben azt mondta: - Kifeszítve.- Ki érti ezt? - leste a gyerek a lassan távolodót, bámulta megfontolt lépteit, ritmikus mozdulatait. Apja bele-belemarkolt a nyakából lógó zsákba; egyenletes ívben lendült a keze kicsit jobbra, kicsit balra, spriccelt belőle a mag. 837
