Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza
roposz metrón pánton...” (Protagorasz) sorozatos buktatóit talán illene minél előbb számba venni. A paradigmaváltások is az ember mindenkori nyugtalanságáról árulkodnak. A mindenkori egységesítő törekvések története a paradigmaváltások története. A gondolkodás másik ellentmondásossága, amelyet felhoz, a parmenideszi Egy(-ség): „már ezzel az állítással is bizonyítjuk különállásunkat és azt a különbözőséget, melyet megoldani véltünk.” A következtetések tehát azok, hogy „örökre ismeretlen maradok önmagam számára” és hogy „a világot sosem tudom felfogni”, mert mint már említettük, a világot ésszerűtlennek tartja. Ezzel pusztaságba ér a gondolat. A megannyi irracionális kísérlet pedig, nem bizonyít mást, „mint reményeink elpusztít- hatatlanságát.” E szellemi kísérletek jelennek meg Jaspertől Heideggerig, Kierkegaardtól Sesztovig, a fenomenológusoktól Schelerig. Az abszurd abból születik, hogy a szellem „hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz.” Minden iniciatíva hiábavaló. Ez már nem csak pusztaság. Ez már magány. A magány óhatatlanul szorongással társul. A kozmikus szorongás a Tragédia „űr”-ére irányul. Ebben egyedüli (úti-)társ a Magány, a teljes kötetlenség kozmikus átka. Ha az antropológia kopernikuszi fordulatára gondolunk, nem is érhet váratlanul. Heidegger megalázott létről beszél, amely a szorongásban találja meg önmagát: az emberi lét véges és behatárolt volta előbbrevaló, mint maga az ember. Ebben a végzetes küzdelemben a tudat eszközzé silányul, s csak arra szolgál, hogy közvetítse ,p lét önmagához intéző hívó szavát...” Horror metaphysicae... Kezdetben vala a vég abszurditása... Heideggernek a világ nem pusztán heurisztikus fogalom, hanem birtokolja a maga ontológiai értékét is, az ember mivoltánál fogva „világban-való-lét”, de az, hogy ,p szorongó embernek a világ már semmit sem nyújthat”, éppen a sóvárgott Egy(-ség) hiányára vall. De úgy tűnik, a vég megszünteté az ember privilegizáltságának bármilyen lehetőségét. Jaspers is diagnosztizál: mivel „elvesztettük naivitásunkat”, lemond minden ontológiáról. De a filozófiát nem lehet ismeretelméletre és etikára redukálni. Minden ismeretelmélet magában foglal egy implicit ontológiát is. A tudás olyan cselekvés, amely a létben, egy ontikus viszonyban részesedik. A megismerés aktusának elemzése szükségszerűen fordul a lét értelmezéséhez. Gondoljunk N. Hartmannra. Az értékek problémája pedig az értékítéletek érvényességének lételméleti alapja felé mutat. Sesztov is azt emlegeti, hogy minden racionális kísérlet az emberi gondolkodás irracionalitásába ütközik. Kierkegaard feltárja és át is éli az abszurdot, s ráadásul kategóriává emeli a démonit. Husserl és a fenomeno- lógusok „tagadják az ész transzcendáló képességét”. Ha minden kiváltságos lesz, akkor nyilván nincs igazság, csak igazságok vannak, ebből következően minden bizonyítható. De aki mindent bizonyított, az semmit sem bizonyított (Arisztotelész). Az a világos, hogy semmi sem világos. Az abszurd dráma szereplői az irracionalitás, az ember sóvárgása és kettejük párbeszéde. Camus szerint az abszurdnak csak akkor van értelme, ha nem fogadjuk el. Ha az ember kizárja annak valamely elemét (a világ-ember), vagy a nyilvánvaló ellentétet közöttük, akkor menekül (vagy „elbújik”, amint láttuk). E szellemi menekülés fő szervezőit az egzisztencialistákban látja, akik amúgy - gondolatmenete alapján - csak menekülést szerveznek, a megérkezés garanciája nélkül. Ebben áll a probléma. Kierkegaard filozófiája gondolkodás a paradoxonok jegyében: ,Minden magyarázaton és lehetséges értelmezésen túl a kudarc nem 768
